A MÚZSÁK

A görögök a költészetet a Múzsák ajándékának, a mítoszt a Múzsák által kinyilatkoztatott igazságnak tekintették. Kezdjük hát a görög mitológia részletes ismertetését a Múzsákkal, mint ahogy a görög mitológia két nagy meghirdetője, Homéros és Hésiodos is a Múzsákkal kezdték éneküket.

A kilenc Múzsa nevét már Hésiodos is felsorolja, de csak későbbi hagyomány osztotta ki közöttük így a szerepet: Kleió (latinosan: Clio) a történetírás, Melpomené a tragédia, Thaleia (Thalia) a vígjáték, Euterpé a zene, Terpsikhoré a tánc, Erató a szerelmi költészet, Kalliopé az eposz, Urania a tudomány, főleg a csillagászat, Polyhymnia a himnuszköltészet istennője. Hésiodos a Helikónon találkozott velük, de - Homérosszal egyetértésben - olymposiaknak is nevezi őket. A Parnassos hegyén is jelen vannak, ahol a kastaliai forrás vize részesítette a költészet és a jóstehetség adományában azt, aki ivott belőle. Észak-Görögországban a Pindos hegyén és a Tempé-völgyben tanyáznak, meg a Tempé-völgy közelében, Pieriában, amiért Pieriseknek (Pieridáknak) is hívják őket. Általában a hegyekben, a kristálytiszta források és szépvizű folyók vidékén, a természet ihlető közelségében laknak, s templomaik is rendesen a városon kívül állnak. Szent fájuk a babér. Szent állataik a méh és a kabóca vagy éneklő sáska (görögül tettix, latinul cicada). Maguk is rajzó méhek alakjában vezetik az ión gyarmatosokat új hazájukba, és méhek hozzák el a Múzsák ajándékát, a mézédes hangot, a kiválasztott gyermeknek a Pindaros-legendában. A cicada pedig ember volt, aki a Múzsák iránti szerelemből változott a szépszavú, kedves kis állattá, hogy mindig "liliomtiszta hangon" énekelhessen. Amikor a Múzsák táncolnak a Helikónon, az egész lelkes természet eltelik énekszóval. Zeng a cicada és dalával a mesére emlékeztet, mintha csak mondaná: "Én is ember voltam, s amíg ember voltam, mindig énekeltem; most, hogy átváltoztam, régi vágyamat az énekszóra megőriztem." A pacsirták, a fecskék és a hattyúk csapatostul együtt táncolnak az istennőkkel. A természet vad erőin is uralkodnak a Múzsák; ha harsonáik megszólalnak, a Nílus kiáradt habjai visszatérnek medrükbe, folyó lesz újra, ami tenger volt, és a Múzsákkal telnek el áradásig a hullámok. Ők fékezik meg az emberek vadabb indulatait is. Krotón polgárai Pythagoras tanácsára azért építettek templomot a Múzsáknak, mert ők, az összhang, a harmónia, a ritmus istennői biztosítják jelenlétükkel az egyetértést a város polgárai között. A Múzsák mindig táncolnak, mindig énekelnek és lantjukat pengetik, de mikor meglátják, hogy Apollón már élére áll a karnak, akkor még jobban elnyújtva az éneket, mint előbb, valami csodálatosan összhangzó melódiára zendítenek. Mert Apollón a Musagetés, a Múzsák karvezetője. S ez a jelző megilleti Héraklést is, a kemény testi erő isten-emberét, mert az ő ereje szerzett békét a földnek emberi és állati szörnyetegek uralmától; és mindazt, ami az összhangot zavarja a világban, a görög ember "múzsátlannak", amusonnak nevezte.

A Múzsák ajándékának a fölényét a nyers erővel szemben Antiopé ikerfiainak, Amphiónnak és Zéthosnak a mítosza érzékelteti. A városfalakat építő ikertestvérek mítosza többnyire egyben a végzetes testvérviszály mítosza is (így Romulus és Remus, vagy Attila és Buda mondája). A vetélkedés motívuma Thébai falainak az építésénél is fölmerült, de anélkül, hogy a testvérekben féltékenységet keltene egymás iránt. Amphión és Zéthosz pásztorok között nevelkednek, akárcsak Romulus és Remus, s tudnak ők is kegyetlenek lenni, akkor, amikor együtt lépnek fel az anyjukat üldöző Dirkével szemben: a gonosz királynét megvadult bikához kötözve üldözik halálra, illetőleg addig, amíg az kínjában forrássá változik. De mikor Thébaiban uralomra jutnak és elhatározzák, hogy a védtelen várost fallal veszik körül, vetélkedésük is az összhangot juttatja diadalra. Zéthos rendkívüli ereje hatalmas köveket gördít az építkezéshez, de Amphión lantjának a hangjaira még nagyobb kövek mozdulnak önként és sorakoznak mindjárt az építkezés harmóniáját érvényesítő rendben egymás mellé. Nemhiába volt már a városalapító Kadmos felesége is Arés és Aphrodité gyönyörű leánya, Harmonia. A végzetes testvérviszályt csak egy késői nemzedékre idézi fel Kadmos unokájának, Labdakosnak az unokája, Oidipus, a héthúrú lant hangjaira maguktól felépült városfalak közé. De még az egymás fegyverétől elhulló két testvér, Eteoklés és Polyneikés tragédiájának a tájképi háttere is az ősi harmónia emlékét idézi: Thébai hét kapuját hol a világrend legmagasabb fokú összhangját kifejező bolygók hetes számával, hol Amphión lantjának hét húrjával hozza összefüggésbe a hagyomány.

A Múzsa megszólítása (latinul: invocatio) a poétika szabályai által megkövetelt kezdete maradt az eposznak szinte napjainkig. Homérosnál ez még bizonyos mértékig vallásos igény volt; szerinte a költő szavaiban a Múzsa nyilatkozik meg, az istennő énekli Akhilleus haragját, a Múzsa énekel a sokat tapasztalt Odysseus bolyongásairól. A költőt a Múzsával, vagy a Múzsákkal szemben (mert néha csak egy, másszor három vagy hét, de legtöbbször kilenc Múzsáról beszélnek forrásaink) alázatos magatartás kötelezi. A Múzsák istennők, Zeus leányai, az Olympos boldog lakói közé tartoznak. Mindenütt jelen vannak és mindent tudnak, míg a halandó emberek csak távoli hírt hallanak, és semmiről sem volna világos tudásuk a Múzsák nélkül. Homéros említi Thamyrist, a thrák énekest, aki a Múzsákkal merészelt vetélkedni, s ezek büntetésből elvették isteni hangját, némává tették. Maga Homéros úgy érzi, hogy hiába volna tíz nyelve és tíz szája, akkor sem tudná elsorolni a Trója alatt táborozó görög hajókat, ha az olymposi Múzsák, az aegistartó Zeus leányai nem idéznék fel az emléküket. Homályos emlékek ködös és gomolygó hátteréből csak a teremtő ihlet pillanatában emelkedik ki élesen elhatároló vonalakkal, félremagyarázhatatlan világossággal az alkotás, Mnémosyné az "Emlékezet", Hésiodos szerint anyja a Múzsáknak. A görögök a Múzsák jelenlétének tulajdonították a költői ihlet szubjektív érzésével velejáró biztonságot: a megtalált - és nem kitalált - kép, az egyedül lehetséges és semmi mással nem pótolható szó kielégültségét. Ez a meggyőződés ad az ihletett költő szavának feltétlen hitelt. Ezért szent ember a költő, akire bűn kezet emelni, s a költő tevékenységének ilyen felfogása mellett egyre megy, hogy autodidaktának, vagy az isteni kijelentés puszta eszközének tekinti-e magát. Autodidaktos vagyok: "önmagam tanítványa", azaz nem ember tanított, hanem isten ültette lelkembe a hősi éneket - mondja Phémios, az ithakai énekes, és ezek a szavak parancsolják Odysseusra a kíméletet vele szemben.

Nyáját legeltette Hésiodos, mint egyszerű boiótiai pásztor, a Helikón hegye alatt, mikor találkozott a Múzsákkal. Első szavuk a vád szava volt, megbélyegzése a "csupa-has embereknek", a pásztorok mindennapi kenyérgondokban elmerült életének, étel-ital egyszerű és durva örömeinek. Ez Hésiodos ráeszmélése az őt körülvevő világ törvényszerűségeire; úgy érzi, hogy a múzsai felavatás nyitotta meg a szemét a természet és a társadalom mélyebb összefüggéseire. Most egyszerre észreveszi a Múzsák táncát az ibolyaszínű forrás körül. Gyengéd lábbal ropják a táncot Zeus leányai a forrásnál és Zeus oltáránál. Az egyik forrásról volt valami hagyomány a pásztorok között: Bellerophontés csodalovának, a Pégasosnak patája fakasztotta a meszes sziklába, s ezért Hippokrénének, Lóforrásnak nevezték. Itt fürdenek a Múzsák, vagy a Perméssos folyó habjaiban. Innen kelnek útra, sűrű ködbe burkolózva, éjnek idején is fölkeresik a költőt, mert aki megleste egyszer a táncukat hazájukban, a Helikón hegyén, az ibolyaszínű forrás körül, az meghallja mindenütt szépséges hangjukat, amint az isteneket éneklik. Mert a Múzsák elsősorban az istenekről és az istenektől származó hősökről énekelnek.

Az ihlet kényszerítő erejét az antik költő úgy értelmezi, hogy a megnyilatkozó istenségnek nem lehet ellenállni. Hésiodos, attól a perctől kezdve, hogy a Múzsák éneket leheltek beléje, énekel az örökkévaló, boldog istenek származásáról, a Múzsákon kezdve és velük végezve az éneket, s alig ér rá közben kérdezni önmagától, hogy mi köze mindehhez. A Múzsák szolgája lett, mindennél fontosabb számára az ének, bár az ihlet szent óráinak elmúltával vissza-visszatérő régi "csupa-has ember" a saját mindennapi érdekeivel nem tudja megmagyarázni e minden egyebet háttérbe szorító feltétlen szolgálatot. Kiválasztottságának jelvénye gyanánt - mint a jogar a királyok és az isten szalagjával koszorúzott pálca a pap kezében - egy lombos babérág szolgál. A Múzsák maguk szólítják fel, hogy szakítson a viruló babérfáról egy lombos ágat, s amit mindennap láthatott a hegyoldalon: maga a babérág "csodálatos" lesz a kezében. A bibliai kinyilatkoztatás jelképe a megváltoztathatatlan érvényű, kőbe vésett tanítás, melyhez hozzátenni és amelyből elvenni nem szabad. A múzsai kinyilatkoztatás, a mítosz, minden költővel újjászületik, új vonásokkal gazdagodva, új meg új oldalról mutatkozik meg mindig.

"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni" - mondják magukról Hésiodos Múzsái. Homéros a Múzsák szavának megbízhatóságát hangsúlyozta. Odysseus próbára is teszi Démodokost, mint valami jóst, akinek szavában kételkedik, s csak miután saját trójai élményeit az igazsághoz híven hallja az ajkáról, ismeri el isteni énekesnek. Hésiodos a költő tevékenységének másik oldalát is kidomborítja. A Múzsák Mnémosyné, az "Emlékezet" leányai, de lényükhöz a képzelet játékossága is eltagadhatatlanul hozzátartozik. Homérostól az utolsó antik költőkig, mondjuk a latin Claudianusig, a legtöbben, több mint ezer esztendeig, jórészt ugyanazoknak a mítoszoknak új meg új feldolgozásán próbálták ki erejüket. De ha így van, talán mégsem több a mitológia, mint a feldolgozásra érdemes költői tárgyak összessége? Mert igaz, hogy mindig ugyanazok a tárgyak szerepelnek, de mennyi különbség a feldolgozásban! Kétségtelen. Hozzátehetjük még azt is, hogy ezek a különbségek nem pusztán jelentéktelen részletekben, nemcsak a színezésben mutatkoznak. Sőt: az ellentmondó változatok nem is oszthatók szét mindig különböző korok vagy különböző vidékek, esetleg különböző vallási közösségek között, hanem sokszor egymás mellett is elismerik érvényességüket, olyannyira, hogy az egymásnak ellentmondó változatok egyetlen költő műveiben is békésen megférnek egymással.

Így pl. Aiskhylosnál Themis egyszer leánya Gaiának, máskor azonos vele, mert az azonosság és a leszármazási kapcsolat egyaránt alkalmas annak a felfogásnak a kifejezésére, hogy a társadalmi létben érvényesülő rend, melyet Themis, a Jog istennője képvisel, végső fokon a természet törvényszerűségeiben bírja alapját. E törvényszerűségek viszont a legkézzelfoghatóbban, az embertől gyakorlati hozzáigazodást a leghatározottabban megkövetelő módon a Gaia istenasszonyban megszemélyesített föld tavasztól tavaszig szabályosan bekövetkező változásaiban mutatkoznak meg. Továbbá, ha Themis leánya Gaiának, vagy éppen azonos vele, ez mindjárt arra is utal, hogy a jogelvek kialakulása általában szorosan összefügg a földtulajdon kialakulásával. Ezek szerint a Themis-Gaia azonosítás "mitológiai szinonimájának" tekinthető már Hésiodosnál, az igazság fogalmát a parasztság oldalán az osztályharc fegyvere gyanánt kidolgozó boiótiai költőnél az a megszemélyesítés, amelynek értelmében Themis leányai a Hórák. Ők az évszakok istennői - a görögök kezdetben csak három évszakot különböztettek meg, s ennek megfelelően a Hórák hárman vannak, de egyéni neveik Diké, az "Igazság", Eunomia, a "Törvényesség", Eiréné, a "Béke" - arra vallanak, hogy ők nemcsak az évszakok változásában megnyilvánuló természeti törvényt, hanem a társadalomnak az ember által megvalósítandó törvényes rendjét is képviselik, illetőleg jelenlétükkel biztosítják. Hésiodos egyébként arra is mutat igen tanulságos példát, hogy a költő két, epikai részletvonásai tekintetében egymást kizárni látszó mítoszt - egyfelől az elveszett aranykorral kezdődő világkorszakok mítoszát, másfelől Prométheus és Pandóra egymást kiegészítő mítoszait - mint egyenrangúakat valósággal közönségének szabad választására bocsátja, amikor arra a minden nép mitológiai fantáziáját erősen foglalkoztató kérdésre keres feleletet, hogy miért kell az embernek gondokkal-bajokkal küzdeni, és főleg miért kell fáradságos munkával felhozni a földből a kenyeret.

A mítosz: költészet, s a szép komolyságnak és könnyed játékosságnak az az egyensúlya, amelyet a költészet istennőinek, a Múzsáknak az alakjában testesített meg a mitológiai képzelet, bizonyítja, hogy a görög ember a költészetben tarka változatossággal kibontakozó mitológiát nem játszi változékonysága ellenére, hanem avval együtt tartotta tiszteletben. Aminthogy a görög költő is minden komolykodás nélkül vette komolyan azt a néphagyományt, amely istenek és istennők tarka sorozatában személyesítette meg a természet és a társadalom tudományos egyértelműséggel még fel nem ismert erőit. Egyetlen mítosz sem kíván kizárólagos elismertetést magának, és éppen ezáltal biztosítja létjogosultságát és életképességét, távol áll tőle a vallás türelmetlensége és féltékenysége, de a tudomány egyértelműsége is. Egyetlen mítoszról sem állítható, hogy csak ez az igaz, a mitológia igazsága tehát közelebb áll a művészet igazságához, mint a tudományéhoz. "Az ébrenlevők mind ugyanazt a világot látják, az álmodóknak mindig megvan a maguk külön világa" - Hérakleitosnak ez a mondása a filozófia és a mítoszt szabadon továbbfejlesztő költészet különbségét is kifejezi. Ilyen értelemben - bár mindig hagyományos csírákat fejlesztenek tovább - a mitológia alapján álló görög költők mind a mitológia elsőrendű forrásai, s helytelen az a szűkkeblűség, amely csupán ezeknek a hagyományos csíráknak a rekonstruálását tartja a mitológia tudománya feladatának. A görög költő a mitológiát alkotóan használja fel, elfogulatlanul áll vele szemben, és éppen az a mód, ahogyan átemeli a művészi szabadság világába, szentesíti visszavonhatatlanul a mítosz felszabadulását a vallás kötöttségei alól. Más szóval, a mitológia tudomány a sem csak ez alkotások mögé néz, hogy hátterükben a mítosz korábbi formáit és ez alapformák keletkezésének társadalmi feltételeit felismerje, hanem elsőrendűen érdekesek számára a mítoszoknak azok az új meg új változatai, amelyek segítségével a görög költők egymást követő nemzedékei a köröttük kibontakozó valóság új meg új oldalainak a visszatükrözésére még mindig a mitológiát tartják a legalkalmasabb kifejező eszköznek. Ha a görög mitológiának olyan mértékben tulajdonsága ez az alkotó - és nem pusztán ősi formák széteséséről tanúskodó - változatosság, mint egyetlen más mitológiának sem, akkor ehhez kell igazodnia a görög mitológia tudományának is. A változatokat tehát nem csupán annak az alapformának a szempontjából kell nézni, amelyből eredtek, hanem a felderíthető alapformák értékét is gyakran a változatok számán, szépségén és mélységén lehet a legbiztosabban mérni.

A görög mitológia különben a költészetet magát is a világnak azok közé az alapvető valóságai közé sorolja, amelyeknek lényeges összefüggéseit cselekményben tudja kibontani. S a mitológiai hagyományok elbeszélő jellegére, cselekményére erős hangsúly esik. A görög költészetben igen korán tudatossá vált, hogy ez az elbeszélő jelleg a valóság tényleges összefüggéseinek hasonlata gyanánt - a valóság megragadásának sajátos, mitológiai formájától elválaszthatatlan; a mítosz "igazság" és "hazugság" között lebegő, a valóságot a képzelet játékosságával ábrázoló természete éppen ebből következik. A mitológia kifejező értékének aligha lehet szembetűnőbb bizonyítékát említeni, mint azt, hogy Hésiodos ezekről a bonyolult összefüggésekről is mítosz alakjában tud számot adni, tehát az "igazság" és "hazugság" között lebegő, a való élményt a képzelet ragyogó szálaival átszövő cselekményben. Lássuk ezért még néhány tanulságát annak a helikóni jelenetnek, amelyre hivatkoztunk már az imént, s amelyet Hésiodos mint a költői felavatás elsőszemélyes mítoszát Theogonia c. költeménye - a görög mitológia első rendszeres összefoglalása - élére helyez.

Összehasonlító mitológiai szempontból ez az elbeszélés sem áll egészen elszigetelten: legközelebbi párhuzamát a bibliai Kivonulás Könyvében találjuk meg. Mózes ugyanígy a nyáj legeltetése közben jut el a Hóreb hegyéhez, ahol az istenség az égő csipkebokorban nyilatkoztatja ki magát előtte. Hésiodost és Mózest egyaránt a hely váratlanul megnyilatkozó szentsége figyelmezteti az istenség jelenlétére. De ennek a szentségnek a két elbeszélésben egészen különböző jellegűek a bizonyítékai: a Hóreb hegyén a csipkebokor, mely ég anélkül, hogy elhamvadna, tehát a természet rendjét felfüggesztő csoda, a Helikónon a természet rendjének a köznapi mértékét messze meghaladó felfokozottsága, a táj túláradó szépségének az igézete. Ebben is a görög mítosznak egy olyan sajátossága jut kifejezésre, amely elsőrendűen teszi alkalmassá arra, hogy a természetes valóságot kifejező költészet és művészet alapjául szolgáljon. És evvel függ össze az a hivatás is, amelyre Hésiodost jelölik ki a Múzsák: az ő feladata ettől fogva az, hogy az isteneket és istennőket énekelje, azaz a természet és a társadalom rendjét az istenek születéséről szóló elbeszélésekben ábrázolja, főleg olyan genealógiai - "leszármazási" - mítoszokban, amelyekben az istenek és istennők egy máshoz való képzeletbeli kapcsolata természet és társadalom valóságainak kölcsönös, a költő meggyőződése szerint tényleges összefüggéseit fejezi ki. S képzeletnek és valóságnak a mitológiára jellemző viszonyát ennek ,"igazság" és "hazugság" között lebegő játékossága mellett még egy másik oldalról is megvilágítják a Múzsáknak Hésiodos által elénk állított mitikus alakjai.

A Múzsák azok, akik a teljes igazság birtokában vannak, a költő annyit vallhat a magáénak ebből, amennyit a Múzsák - a költészet ihletői - ajándékoznak neki. Az abszolút igazság és a költők által kifejezett viszonylagos igazság különbsége azonban nemcsak tartalmi, hanem formai különbség is, éspedig éppen a mítosz elbeszélő formáját meghatározó különbség. Hésiodos szerint a halandó költő tevékenységének mintája a Múzsák halhatatlan éneke, amellyel ők Zeust gyönyörködtetik az Olymposon. És erről az énekről Hésiodos majdnem szóról szóra ugyanazt mondja, mint a saját költői tevékenységéről, de csak majdnem szóról szóra ugyanazt, s az első tekintetre talán jelentéktelennek látszó eltérés jelentős különbségtételt takar. Eszerint a Múzsák arra szólítják fel a költőt, amikor az isteni éneket beléje lehelik, hogy hirdesse "azt, ami lesz és ami volt", ők maguk azonban az Olympos hófödte csúcsának fényes palotáikban liliomtiszta hangon arról énekelnek, "ami van, ami lesz és ami volt". Kétségtelen annyit is jelent ez a megkülönböztetés, hogy az ember halandó létében csak az örök levés, alakulás, változás, a "volt" és a "lesz" kategóriája vehető számba, a változásnak ki nem tett lényeget azt "ami van", a halhatatlan istenek a maguk számára tartották fenn. Majd csak mintegy két évszázaddal később Hérakleitos fogja a filozófia történetében azt a materialista dialektika felé vezető döntő lépést megtenni, amelynek értelmében nincs kétféle, isteni és emberi világ, halandó és halhatatlan lét, hanem csak egyetlen, folytonosan alakuló és változó valóság. Hésiodos álláspontja, amely az ember tapasztalása számára adott világban e folytonos változást állítja előtérbe, Hérakleitos előtt ugyanúgy haladó felismerés, mint ahogyan Hérakleitos után visszalépés Platón idealizmusa, amely az ideák változatlan isteni világának tulajdonítja a valódi létezést, s a halandók számára megismerhető, örök változásnak kitett világban csupán a valódi lét tökéletlen visszfényét látja. Igaz, a mítosz nyelve - mint annyi más vonatkozásban - itt is rendelkezésre áll még Platónnak. Ő beszél arról a barlangról, amelyben háttal a barlang nyílása felé leláncolva ülnek az emberek a földi létben, s az istenség hátunk mögött mutatja fel a valódi létezőket, mi ezeknek csak a barlang falára vetődő árnyképeit láthatjuk. Ám Hésiodosnál még nincs szó a valóság ilyen végletes kettészakításáról, inkább arról, hogy a költői képzelet a világot folytonos mozgásában ragadja meg, ennek megfelelően a mítosz szükségképpen cselekmény alakját ölti magára, s így az idő három kategóriája közül nélkülözi a jelenidőt, amely a filozófiai megismerésre még akkor is jellemző marad, ha az örök változásban jelöli meg a világ lényegét.

Hésiodos a mítosz elbeszélő jellegére utal; az elbeszélés szükségképpen a múlt és a jövő idő két pólusa között bont ki valamely cselekményt. A mítosz uralkodó ideje természetesen a múlt; a távoli ősidőkben egyszer megtörtént esemény összefüggéseiben működteti azokat a természeti tüneményeket is, amelyek valójában napról napra, évről évre ismétlődnek - mint pl. a nappal és az éjszaka váltakozása vagy az esztendő körforgása az évszakokon keresztül. Még azokat az eszményeket is, amelyeknek megvalósítását követeli vagy megvalósulását reméli, többnyire a múltban egyszer már példaszerűen megvalósultnak tünteti fel. Ha pl. az elnyomottak és kizsákmányoltak felszabadulásának, az igazság és a béke uralmának az eljövetelét hirdeti, akkor is a távoli jövőben megszerkesztett kép hitelét az ősidőkben elvesztett aranykor mítoszával növeli. A mitológia ilyen, a múltat és jövőt cselekménnyel áthidaló természetének a tudatosítása hozzájárulhatott ahhoz, hogy Hésiodos - ugyancsak mítoszok, és mindenekelőtt a múltban a jövőt tükröző aranykormítosz előrebocsátása után - a filozófiai megismerés jelen idejéhez közeledő, általános érvényű tanításokba is foglalja mindazt, amit a természet szabályos változásairól és a társadalom igazságos rendjéről tudott és gondolt. Egészen más természetű a mítosz jelen ideje a drámákban, amely századokkal később a szertartás keretében a mítosz eredetileg mágikus - az isteneket az emberek közé idéző - célzattal megismételt cselekményéből közvetlenül fejlesztette ki a mitológiai cselekményt megjelenítő játékot. Ehhez azonban szükséges volt már egyfelől az, hogy a szertartás rituálisan korlátozott kereteit a homérosi mitológiának az ünnepi játékokba való bevezetése kitágítsa, másfelől az, hogy a mitológiai cselekményben a múltban lezárt eseményről a hérakleitosi dialektika az emberek szeme előtt kibontakozó folyamatra terelje a figyelmet.

Az a körülmény, hogy Hésiodos a mitológiai hagyománnyal sáfárkodó költőt múlt és jövő tudójának és megéneklőjének tünteti fel, önmagában is érthetővé teszi, hogy az ókorban a költő és a jós szerepe és alakja között hasonlóságot fedeztek fel. Rokon vonásaikat mitológiai eszközökkel is érzékeltették. Sokszor hallunk pl. azokról a kapcsolatokról, amelyek mindkettőt Apollónhoz fűzik. Apollón mint a "Múzsák karvezetője" a költők isteni pártfogója, de elsőrendűen jósistenség is, aki Delphoiban papnője, a Pythia kétértelmű szavai által tárja föl a jövendőt. S ha fejlettebb fokon is még költő és jós rokon vonásairól beszélhetünk, kezdetleges fokon egyenesen azonosságukra kell gondolnunk. A költő sajátos szerepe ugyanúgy bontakozik ki idővel ebből a differenciálatlan ősállapotból, mint ahogyan a mitológia sajátos szerepe is a vallástól való elkülönülésében alakul ki. Azok a modern törekvések, amelyek költő és jós rokon vonásait túlhangsúlyozva a "költő-pap" (vates) fogalmában történetietlenül egybemossák a kettőt, akarva-akaratlan a költészetet általánosságban, és az antik költőt különösen irracionalista befolyásnak engedve ítélik meg. A görög mitológia itt is bölcsebben szabja meg a határokat, mint a mitikus világlátást "elvesztett jogaiba" visszahelyezni akaró modern misztikusok. A költőkről és jósokról szóló görög mítoszok ugyanis a rokon vonások mellett tipikus különbségeket is kiemelnek.

Akad ugyan a görög hagyományok között olyan is, amelyik az őstörténeti emlékezés igen régi rétegében költőnek és jóspapnak azt a differenciálatlan ősállapotát mutatja még, amelyhez hasonlót az újabb kori néprajz különösen elmaradt műveltségű ázsiai népek sámánjaival kapcsolatban írt le. A "samanizmus" fejlődési fokát azonban a görög költészet őstörténetében már jóval Homéros előtt legyőzöttnek kell tekintenünk, ha csökevényeivel s egy-egy szívósan fennmaradó emlékével később is számolhatunk még. Hérodotos tudósít arról az Aristeasról, aki állítólag Phoibos Apollón által elragadva jutott el mesés vidékekre, a messze észak jámbor lakosaihoz, a hyperboreiosokhoz, az egyszemű arimasposokhoz és az aranykincseket őrző mesés griffjéhez, s mialatt a lelke holló alakjában követte az istent, a teste teszthalott gyanánt odahaza maradt Prokonnésosban. Úgy látszik, Hérodotos idejében még ismeretes volt egy olyan, Arimaspeia címen emlegetett hosszabb költemény, amelyet Aristeasnak tulajdonított a hagyomány, s amelyben ez állítólag a sámánok bódító szerekkel mesterségesen felidézett önkívületi állapotához hasonló "mágikus utazása" során szerzett "tapasztalatait": látomásait foglalta volna össze. De ha azt is tudni vélték, hogy Aristeas Homéros tanítója volt, akkor nyilvánvalóan a legrégibb görög költőhöz való időrendi viszonyítással éppen azt kívánták hangsúlyozni, hogy a látnoknak ez az emberi mértéktartást meghazudtoló alakja a hagyományban nem több, mint az ősidőkből visszamaradt nyugtalanító emlék.

Homéros már élesen megkülönbözteti a költőt és a jóst, az eposz szereplői között egyfelől az olyasféle jósok, mint Merops és Polyidos, másfelől a Múzsák kiválasztottjai, Démodokos és Phémios alakjában. A jóslás, a jövő titkaiba bepillantó világosan-látás mindig tragikus elszigetelődésre vezet; a költészet, a valóság teljességének nem mindennapi világossággal való megragadása autarkeiára, magárahagyottan is teljes életre tesz képessé. A jós lényéhez mindig valami sötétség tapad, hiszen állandóan tilalmas dolgok határán jár, titkokat kezel, melyeknek elmondása végzetes zárak feltörését jelenti. De a végzet megmásíthatatlan, s a jóstehetség adományára büntetés gyanánt nehezedik, hogy a jós látja a jövendőt, minden lépés szörnyű következményeit, de senki sem hallgat óvó szavára. Kassandra, a trójai királyleány lehet a példa: Apollón isten megszerette és jóstehetséggel ajándékozta meg, de mert a királyleány nem viszonozta szerelmét, adományát azzal a kegyetlen sorssal egészíti ki, hogy senki se higgyen a szavának. Kassandra látja, mint készíti elő minden Trója pusztulását, de nem tud semmit elhárítani, mert nem hisznek neki. Kassandra sorsa nem különleges és egyéni, nem az ellenálló leány büntetése csupán, hanem tipikus: ez Laokoón sorsa is, s Homérosnál többször a fiát elvesztett atya tragikumához tartozik jóstehetsége. Merops például tudta, hogy két fia, Adréstos és Amphios el fog pusztulni Trója alatt, Polyidos (a "Sokattudó") szintén előre látta fia, Eukhénór halálát, de egyik sem tudta harcbavágyó fiát visszatartani. Ritka a jósok között az olyan derűs és diadalmas hős, mint Melampus, akinek az alakja inkább emlékeztet a hálás állatok segítségével rendkívüli feladatokat megoldó mesehősökre - pl. a magyar Szegényember és a kígyókirályfi meséjére -, mint a mitológia többi jövendőmondójára. Csakhogy az ő alakjában, bár történelmileg ez is a korai görög samanizmusban gyökerezik, inkább a természethez közelmaradt ember bölcsességét magasztalja fel a hagyomány, mintsem a jóstehetség természetfeletti adományát.

Viszont "az boldog, akit a Múzsák szeretnek" - énekli Hésiodos, s utóbb Kallimakhos és Horatius egy hésiodosi fordulatot variálva alkotja meg a ragyogó képet a költőről, akire a Múzsa már gyermekkorában kitüntető pillantását vetette. Egy sor mítosz szól a Múzsák fiairól, akikben a költő isteni példaképeit látták a görögök, s akikhez gyakran egy-egy költői műfaj, illetőleg egy-egy népköltészeti alapforma kezdeteit fűzi a hagyomány. Ilyen mindenekelőtt Linos, Urania múzsa fia, akit az énekszó feltalálójának és első tanítójának tekintettek az emberek között, s akit Apollón ölt meg, mert féltékeny volt művészetére; Hymenaios, Terpsikhoré múzsa fia, aki saját menyegzőjén tűnt el hirtelen az emberek szeme elől, és Ialemos, Apollón és Kalliopé múzsa fia, aki ugyancsak fiatalon halt meg. Az első és az utolsó nevéhez fűzi a hagyomány a linos és az ialemos néven ismert gyászdalokat, a középső emlékére éneklik a hagyomány szerint a menyegzői éneket, hymenaiost, amellyel eredetileg az eltűnő szép ifjút siratták és keresték. Ám az a szomorúság, amely a Múzsák fiatalon meghalt gyermekeinek az emlékezete körül lebeg, semmiképpen nem hasonlítható ahhoz az árnyékhoz, amely a mitológia jósait kíséri. Alakjuk egyfelől - Adónishoz, Daphnishoz, Hyakinthoshoz és Hippolytoshoz hasonlóan - félreismerhetetlen rokonságban áll a keleti mitológiák meghaló és feltámadó isteneivel. (Dumuzi-Tamuz, Attis, Osiris stb.) Másfelől a szépség és a fiatalság válhatatlan kapcsolata jut bennük kifejezésre, a költői szépségnek az a megindító gyöngédsége, amellyel az elillanó ifjúság tündöklő visszfényét őrzi örök formái között. Erre utal Pindaros egy töredéke: a három halhatatlan múzsa siratja halandó fiait, az egyik Linost, az énekest, fájdalmas jajszóval, a másik Hymenaiost, akit alighogy nászágyához ért, elragadott a sors istennője, a Moira, a harmadik Ialemost, akinek erejét fiatalon sorvasztotta el a betegség... Musaios nem fia, hanem csak tanítványa volt a Múzsának, de költői szárnyalásával - egy athéni hagyomány szerint az északi szél, Boreas tanította magasba repülni - kiérdemelte, hogy halála után az alvilágban az emberiség jótevőit kitüntető fehér szalag övezze homlokát.

Nemcsak a költészet mitológiai példaképeiről kell beszélnünk e helyen, hanem azokról a legendákról is, amelyek valóban élt költőknek mint a Múzsák kiválasztottjainak történeti alakjához fűződnek. Hogy Orpheus történeti személy volt-e, vagy csupán a költészet jelentőségének görög értékelését kifejező mítoszok hőse, akinek utóbb egy misztikus szekta - az orphikusok - tanításait is tulajdonították, még ma sem véglegesen eldöntött kérdés. De bizonyos, hogy Homéros és Hésiodos alakja köré is valóságos mondakör szövődött, s kardalainak néhány fennmaradt töredéke az irodalomtörténet nagyjai közé sorolja Ibykost is, akiről azt regélték, hogy a költő szent személyét sem tisztelő durva gyilkosait halálának egyetlen tanúi, a darvak adták az igazságszolgáltatás kezére. A görögöknek alig van nagy költőjük, akinek az életrajza ne öltött volna a hagyományban többé-kevésbé legendás színezetet; a római költők közül elsősorban Vergilius az, akinek alakja körül hamarosan megindult, sőt a középkor folyamán még tovább fejlődött a legenda-képződés.

Ennyiben vázoltuk a mitológia tudományának az alapját, s ehhez fűztük a görög népnek a mitológiáról szóló felfogását úgy, amint az a Múzsákról és kiválasztottjaikról szóló mítoszokban kifejezésre jutott. Célunk az volt, hogy ezzel megkönnyítsük olvasóinknak az alábbiakban következő mítoszok történeti szempontú értékelését. Ezek után magyarázó fejtegetéseinket már általában rövidebbre foghatjuk. A görög - majd a közvetlenül hozzá csatlakozó római - mitológiát a továbbiakban lehetőségig a klasszikus szövegek alapján, itt-ott mutatkozó hézagaikat összehasonlító adatok segítségével óvatosan kiegészítve úgy mutatjuk be, ahogyan azok legjobb tudásunk szerint az ókorban költészet és művészet alapjaiul szolgáltak. S a klasszikus mitológia kutatójának nem szégyen bevallania azt sem, hogy nemcsak ismereteket közölni, hanem gyönyörködtetni is akar. Gyönyörködtetni már akkor is, amikor a klasszikus mítoszok élére néhány, a költőkről, a Múzsák gyermekeiről és kiválasztottjairól szóló hagyományt állít. Ezeknek a hagyományoknak a hátterében. is felismerhető még itt-ott az ősidők emléke, ének és zene mágikus erejének, a természet erőit befolyásolni képes hatalmának a képzete. De sokkal több az, amit a mítosz ősalakjaira visszamutató motívumokkal kifejeznek: a nép tiszteletét költői iránt, akik a mitológiát híven őrizték és alkotóan sáfárkodtak vele, szívet-lelket gyönyörködtető műveikben az emberi öntudatot emelték egyre magasabb fokra, s gazdagon továbbfejlesztve adták vissza a népnek, amit a néptől kaptak.