IX. A SAMANIZMUS TÖRTÉNELME

1. Már a bronzkorban is…

Most már föltehetjük a kérdést a történelemnek is: milyen múltra tekint vissza a samanizmus?
Engedje meg az olvasó, hogy e sorok írója ezúttal ismét személyes élménnyel lepje meg. Felejthetetlen élmény volt, amikor erre választ kaptam a történelemtől. Egy expedíció alkalmával találtam rá, az Okának, ennek a rohanó, tajtékzó szibériai folyónak a partján.
Tizenöt-húsz méter magas sziklafal peremén álltunk, alattunk a tajtékzó Oka. Ezen a helyen ősi emberi településnek kellett lennie, hiszen vadászat számára igen alkalmas: az idekergetett állatok az Oka sziklás medrébe vetették magukat, és lejjebb könnyűszerrel ki lehetett fogni őket.
Ezt a meredek falat ősi sziklarajzok díszítik. Nyílvánvaló, hogy a vidék őslakója a varázslás eszközeivel is biztosítani akarta a bő vadászzsákmányt, s ennek érdekében különféle rajzokat vésett, festett a sima bazaltra.
Nyaktörő mászás után, a vízben gázolva akadtam rá az első sziklarajzra: szarvast ábrázolt. Az őskori művész mintegy két centiméter széles és két-három milliméter mélyen kivésett sávval húzta meg a körvonalakat, és sötétvörös festékkel színezte. Amint tovább nyomultam előre a hol derékig, hol mellig csapó folyóban, sorra tárultak fel a rajzok: vágtató rénszarvas, legelő jávorszarvas, kecses nyakú hattyú.
Mind-mind a vadászsikert elősegítő, mágikus rajzok: az óhajtott zsákmány "lelkei" vagy "szellemgazdái". Az ősi hit szerint, ahol ezek jelen vannak, ott meg kell jelenniök maguknak az állatoknak is.
Egyszer azután, az állatképmásokon túl, mintegy tíz méter magasan fölöttünk a falon, egy körfélén akadt meg a szemem.
Napkorong volna csupán?
Beljebb nyomulok a folyó közepe felé, hogy jobban rálássak a vörös karikára.
Ez bizony nem napkorong! Kissé emlékeztet a fogaskerékre.
Újabb nyaktörő sziklamászás következett. Jó negyedóra hosszat tartott ez a tízméteres viaskodás a sziklával, míg végre szemtől szembe, közvetlenül előttem láttam a korongot. Csaknem kétarasznyi karika volt, benne apróbb körök, meg igen sok vonalka. Láttam már ezeket a motívumokat.
Sámándobokon láttam!
Semmi kétség: a sziklarajz sámándobot ábrázol. Leginkább az ősszibériai, ket sámánok festett dobjaival tart rokonságot. S mint később Okladnyikov szovjet régészprofesszorral - aki ugyanennek az expediciónak a vezetője volt - megállapítottuk, a legrégibb sámándob, amelynek emléke fennmaradt, mert a rajzok stílusából megállapítható, hogy bronzkori emberek keze munkái.
Másnap ismét felmásztam, és pontosan lemásoltam a rajzot.
Megszámoltam a két kör közötti keresztvonalkákat. Jobbról is hét, balról is hét, s a kör alján fölfelé, lefelé egyaránt hét-hét vonal sorakozott egymás mellett. A dob szélén kör fut körben, fent jobbra a hold, alatta a nap rajza. A napkorongból, egymástól egyenlő távolságra, négy enyhén ívelt sugár nyúlik ki, akárcsak a mai ket sámándobok rajzain. A nap felső pontjáról hasonló sugár nyúlik befelé is. A két égitest rajzától balra egy függőleges vonal: az evenki dobok tanúságai szerint a "szellemek útja". Ugyanaz lehetett a jelentése a jobb és bal oldalon, valamint a dob alján - de még a dob külső vonalán belül - sorakozó hét-hét vonalnak is. A dob alatt levő hét vonal viszont az altaji és a nyugat-szajáni török dobokat jellemző szalagokat, bőrszíjakat jelentheti.
Ugyanekkor Okladnyikov professzor még magasabban, csaknem a sziklafal felső szélén szarvasagancsos emberi alak ábrázolását fedezte fel.
Mi más lehet ez, mint sámán?
Bronzkori sámán!
Milyen messze van térben az Oka partjától a Duna - Tisza mente, s milyen mérhetetlen távol van időben a bronzkor napjainktól! A kultúra némely jelensége mégis egybefogja ezeket a távolságokat. Mert ugyanaz az agancs díszíti e sziklafalon meghúzódó emberalak fejét, mint a magyar néphit lucaszékről meglesett boszorkányáét. Boszorkányaink az agancsos fejviseletet a honfoglaló magyar táltosoktól örökölték, s e táltosok ma élő "kollégái", a szibériai sámánok, a legutóbbi időkig hordták.

2. A sámán mint biztosító szelep

Mármost természetszerűleg felvetődik a kérdés: hogyan alakult a samanizmus és alakult-e egyáltalán? Ha már a bronzkorban is folyt sámántevékenység, ugyanolyan volt-e, mint az utolsó évszázadokban?
Nyilvánvaló, hogy a samanizmus sem maradt változatlan az évezredek alatt, mint ahogyan semmi sem kerüli el az állandó átalakulást és fejlődést. Ma is nyomon követhető a fejlődésnek bizonyos vonala, hiszen az egyes népcsoportok a samanizmus történetének különböző fázisait őrizték meg.
A korjákok samanizmusában még nyomát leljük annak a legkezdetibb formának, amelyben a sámánkodás még nem külön foglalkozás, a nemzetségnek minden tagja sámánkodhat, és a révülőnek nincs sajátos viselete. A nemzetségi társadalomban az általános lélekhit, az animizmus is összetettebb, bonyolultabb, tehát már a samanizmus is "fejlettebb", összetettebb formában jelentkezik, kidolgozottabb szertartásokkal, sajátos viselettel és eszközökkel. Ezt a formát találjuk az obi-ugorok, szamojédek és mandzsu-tunguzok körében.
A további fejlődés során, kivált, amikor különböző egyéb hatások is érik, a samanizmus még bonyolultabbá válik: megjelennek a legfőbb istenségről vallott nézetek, a sámánszertartásba bevonulnak az imádságok és áldozatok, és kivirágzik az úgynevezett dualizmus (amelynek Ázsiában a régi iráni vallás a fő képviselője): a világ a legfőbb jó istenség és a legfőbb gonosz istenség harcának színtere. Így alakul ki a fekete és a fehér sámánság. Ezek a vonások elsősorban a szibériai törökök és mongolok samanizmusát jellemezték.
A samanizmus alakulásának kérdése részleteiben még a tudomány megoldatlan kérdései közé tartozik. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy kezdetleges fokon minden családnak volt külön sámándobja, és a család bármelyik tagja sámánkodhatott. Ennek erős maradványai éltek a korjákoknál, sőt a csukcsoknál is. Az őszi szarvasvágás ünnepén a csukcs család minden tagjának - a gyermekeknek is - joga, sőt, kötelessége volt, hogy ének és kiáltozás kíséretében doboljon. Mindenki igyekezett, ha jelképesen is, érintkezni a szellemekkel. Ha visszaemlékezünk a karagasz dobavatásra, rájövünk, hogy a sorban-dobolás is a közös sámánkodás emléke.
De hogyan alakult ki az egyéni sámán intézménye?
Némely családtag bizonyára fogékonyabb volt az ilyenfajta eksztatikus állapotok iránt, mint a többiek, és ezekből lettek a család, majd később a nemzetség sámánjai.
Ennek okát is feltehetjük. Gondoljuk csak el: milyen veszélyekkel járt az egész közösségre nézve a közös sámánkodás. A szibériai labilis pszichikai alkat, a sajátos neurotikus állapot, amely már kifejlett idegrohamokban nyilvánul meg, pusztító hatású lehet, ha a termelésre, a közös létfenntartásra gondolunk. Minden bizonnyal ösztönösen felvetődött annak szükségessége, hogy az általános neurózist és a termelés dezorganizálásával járó pszichózisokat szabályozzák és levezessék. Az első sámánok igazi kiválasztó szelleme maga a társadalom, a család, a nemzetség volt: a sámán, mint villámhárító vagy biztosító szelep, mintegy levette a megrázó ideggörcsök terhét a közösségről, amely az ő idegrohamának passzív szemlélésében vezette le a maga idegfeszültségét és "élte ki" ilyen irányú hajlamait.
A sámán tehát - általános "varázsló" feladataival együtt - a szibériai emberi közösségek biztosító szelepe volt az egész közösséget hatalmába kerítő és zavaró pszichózisok ellen.
Azt is valószínűnek kell tartanunk, hogy a közös sámánkodásból kiemelkedő első "műkedvelő sámánok" nők voltak. "A nő fogékonyabb idegzete révén hajlamosabb a sámánkodásra" - jegyezte fel a csukcs sámánhit egyik kitűnő ismerője. Emellett utalnunk kell a kezdeti társadalmak matriarchális berendezkedésére, amelyben a család irányítója a nő volt.
A csukcs szólás mindenesetre értékes útbaigazítást ad: "Az asszony született sámán." Egy öreg eszkimó a vadászat főszereplőinek az asszonyokat tartja, akik otthon, olajmécsük mellett ülve varázslással "a partra csalogatják" a zsákmányt, hogy a férfi elejthesse.
Nyilvánvalóan ez a történelmi alapja annak, hogy sok sámán igyekszik "nővé változni". Van, amikor ez csak formális: a sámán női viseletet ölt, de megtartja férfifoglalkozásait, például vadászik, rénszarvast legeltet, viselkedése minden tekintetben, szexuálisan és társadalmilag is férfias. Van, amikor női neveket vesz fel, mint például az egyik csukcs férfisámán, aki Irgitki-nenek, vagy "Hosszúkörmű nő"-nek nevezte magát. Komolyabb foka ennek az átváltozásnak, amikor a sámán tilosnak tartja maga számára a férfifoglalkozásokat és a hadviselést. Végül általános volt a teljes nemcsere, amikor a sámán egész valójában "nővé vált", férjhez ment, női munkát végzett, sőt sokszor hímnemű szellemhez ment férjhez. Ebben az esetben szexuál-patológiai esettel állunk szemben, miként már utaltunk is erre. Meglehet, hogy a társadalom bizonyos fejlődési fokán, tehát a kezdeti állapotban és a "nősámánkodáshoz" közel, a sámánkodásra elsősorban a neurotikus eredetű homoszexualitásra és szexuális aberrációkra hajlamos férfiak jelentkeznek, illetve látszanak alkalmasnak.
A fejlettebb nemzetségi társadalmakban, amelyekben az anyajog minden maradványa elenyészett, a sokszor katonai és egyéb vezető pozíciót is nyújtó sámáni tisztség általában a férfiak kezébe ment át, bár, mint láttuk, egyes dél-szibériai népek sámánjai többségükben nők voltak, mint például a karagaszokéi.
Egyébként azok a jakut képzetek, amelyek szerint a sámánok nemre való tekintet nélkül "szülnek", szintén arra mutat, hogy eleinte a sámánok többségükben nők voltak.
Világos tehát: a társadalomnak saját pszichikai viharaival szemben való önvédelme megteremtette a sámán intézményét; a sámán eredetileg a hisztériára és egyéb neurózisokra hajlamosabb nő; később, mihelyt a sámánság hatalommal járt, a tisztség általában a férfiak kezébe csúszott.

3. A mai Szibéria

Ebben a könyvben sokszor szerepel a jelen idő.
S mégis azt kell mondanunk, hogy mindaz, amit itt olvashattunk, már a múlté. Akkor is a múlté, ha itt-ott alkalomszerűen még feléleszthető, ha itt-ott még élnek olyanok, akik évtizedekkel ezelőtt aktív sámánok voltak, és most is emlékeznek mesterségükre.
A mai Szibéria többé nem az a könyörtelen, borzalmakkal teli föld, amelynek a történelem folyamán ismerték; többé nem a cárok vesztőhelye, ahová lassú halállal halni küldték a száműzötteket, hogy olyan hóhéroknak adják át, mint a gyilkos sarki hideg, a skorbut, az őrületbe kergető magány.
A mai Szibériát modern vasútvonalak szelik át, s ezeket a vasutakat azok irányítják, vezetik, akik nemrég még sámánjaikat küldték ki dobolni, hogy a szellemektől megtudják, mit akarnak legelőiken a vasútépítők. A magasban nem szellemek és sámánlelkek repülnek a "felső világba", hanem lökhajtásos repülőgépek zúgnak; az egykori lakatlan pusztaságokon termékeny földek terülnek el, és roppant erőművek termelik az energiát, a modern "jó szellemeket", a tegnapi pásztor és halász szolgálatára. A szűzföldek ma már sok millió tonna gabonát teremnek, és a gyáróriások technikusokat és mérnököket faragnak a vadászok fiaiból és unokáiból.
Szovjet-Szibéria, a szocialista Szibéria az építkezések földje. Aki ma Szibériában jár, mindenfelé hatalmas gépeket és lelkes embercsoportokat lát a tajga rengetegeiben: gépkocsivezetők magától értődő természetességgel mutogatják, hol lesznek a jövendő városok.
Ezek a "jósok" nem sámánok. Ők nem a "szellemeket" kérdezték meg, mi lesz holnap, hanem maguk tervezik és terveiket maguk is hajtják végre.
Ebben a Szibériában már nem probléma a féléves éjszaka, sem a fél esztendeig tartó éjféli nap. Irkutszk, Krasznojarszk, Minuszinszk és a többi nagyváros neonfényei beragyogják és nappallá varázsolják a szibériai éjszakát.
A rénszarvastenyésztők gépkocsira és traktorra ülnek; akárhogy verheti dobját, jó táltoslovát a sámán, bizony lemarad a lökhajtásos repülőgép mögött.
S valóság lett a "felső világbeli" utazás is: Szibéria földje fölött repült el az az ember, aki valóban járt a "felső világban", de táltoslova a rakétameghajtású űrhajó volt.
Szibéria megváltozott, és szinte óráról órára változik tovább.

4. S a tegnapi sámánok?...

Ilyen körülmények között vajon mi lett a sámánokkal?
Mert a feltételek, amelyek sámánná tették őket, részben ma is fennállnak: a szibériai etnikus alkat, idegrendszerük és pszichikai adottságaik. Ám a külső körülmények megváltozása ezeket a feltételeket is befolyásolja. Ha a természetnek való kiszolgáltatottság megszűnik, ha nincs többé örökös nyugtalanító meglepetés, ha megszűnik a vándorlás, nyilvánvaló, hogy módosul az egyesek által "sarki hisztériának" nevezett neurotikus tünet is. Ma azonban még élnek a tegnapi sámánok, és élnek fiaik, leányaik.
Ők megvannak, csak a "szellemek" változtak meg.
A sámánok ebben a modern, vasútvonalas, neonfényes, repülőgépzúgásos, filmszínházas, kultúrházas környezetben másképpen festenek. Sikerült megismernem néhány volt sámánt. A burját Hadi magábazárkózó ember. Ideggyenge. Gyakran gyötrik hallucinációk. A beltir Csibadájev egzaltált, embergyűlölő. Csibadjákov első látásra lelkibeteg. A szagáj Kizlaszov testileg sem egészséges, állandó fejfájás gyötri. Amíg nála laktam, naponta kellett vizes ronggyal borogatni a homlokát. Borgajakov idegbeteg. A szája tátva, nyelve kilóg és idegesen mozog, mint a kutyáé. A karagasz Kokujev hallgatag, az emberektől visszavonuló. Koncentráló készsége hiányos. Minden holdtöltekor a fejét fájdítja. Bolhojev szellemileg feltétlenül fogyatékos, testileg is beteg. A nála töltött néhány nap alatt is igen gyakran eredt el az orra vére. A szojot Ak Nitka embergyűlölő. Szaldzsak Szüzükpen rángógörcsben szenvedő idegbeteg. Családja is beteg: unokahúga csendes őrült.
Nagyrészt tehát idegbeteg emberek, s ezek a rendellenességek minden bizonnyal öröklődők.
Az idegbetegségen túl azonban vannak a sámánoknak olyan tulajdonságaik is, amelyek bizonyos adottságoknak különösen fejlett fokai. Így például az öreg Hadi messze szárnyaló, csengő baritonhangon énekelt, a nyelvlógató Borgojakov kiváló táncos volt, Bolhojev a legigényesebb színészi alakításban részeltetett, Kizlaszov lenyűgöző ereje alól magam sem tudtam szabadulni.
Sohasem felejtem el azt a néhány éjszakát Kizlaszov jurtájában. Milyen költőien beszélt a tűzben pattogó nyírfák, cédrusfenyőhasábok lángjának táncáról, milyen gazdag képzeletről tanúskodtak a falon rezgő árnyékokról elejtett szavai! Milyen magávalragadóan mesélt Kokujev tajgai utunkon a vörös és fekete forrásokról, patakokról, teliholdról és napfelkeltéről, a harmatcseppeken játszó napsugárról!
A szárnyaló képzelet, a szuggesztív előadásmód, a fejlett esztétikai érzék mindig is emelte a sámán rangját.
A sámán a maga környezetében sámán és egyúttal művész, de a "révülések", a kimerítő szertartások hosszú sora után nem marad belőle más, csak egy idegroncs. De mi történik az ilyen "sámántehetségű" emberrel más körülmények között?
Nos, a "sámánnemzetségek" ivadékait a mai Szibériában más "szellemek" hívják el és választják ki.
Irkutszkban találkoztam egy nyelvésznővel, aki a burját és mongol nyelvet és költészetet kutatta: Saraksinovának hívták. Maga is burját volt, és burjátok között akadtam rá Saraksin sámán nevére: a kiváló nyelvész ennek a Saraksin sámánnak az unokája volt.
Kizilben az ottani színház egyik neves színészével találkoztam, Kökóllal, akinek anyja híres sámán volt. Kökólt is elhívták a "szellemek"... Ezek a szellemek azonban a szocialista kultúra szellemei voltak. Kökól "ősszellemét" Sztanyiszlavszkijnak hívják. Ő már nem "betegedett bele" a hívásba. Tehetségével pedig nem babonát és sötétséget, hanem kultúrát és világosságot terjeszt.
Így lesznek a sámánok utódaiból tudósok, költők, színészek, nagy művészek - ha tehetséges emberek. Ha pedig terheltséggel és idegbetegséggel jönnek a világra, a modern orvostudomány meggyógyítja őket. De nem "síppal, dobbal, nádi hegedűvel".
A samanizmus emléke pedig megmarad a késő unokák számára, hogy lássák, mennyi gyötrelem és mennyi küszködés szegélyezte az ember útját, amíg végleg elűzte a "gonosz szellemeket".
Mert el fogja űzni. Nemcsak Szibériából - az egész emberlakta világból.