VIII. A "MESTERSÉG"

1. A sámán és szellemei

A sámán és mágikus ereje nem egyéb, mint a pszichikai labilitásból származó ön- és tömegszuggesztió, az ezekből eredő kényszerképzetek, amelyek őt egy fantasztikus, természetfölötti világ részesévé teszik.
Ezeket a kényszerképzeteket a sámán a maga "szellemeinek"-nek nevezi. Mesterségében alapvető fontosságúak ezek a képzetbeli lények, hiszen saját és népének hiedelme szerint egész ereje ezekben rejlik. A "segítő-szellemek" vezetik a sámánt a legtávolabbi, közönséges halandó számára megközelíthetetlen helyekre, hogy felkutassa és visszakapja a beteg lelkét, ők űzik ki a betegségeket a betegekből, ők segítenek elvezetni a halott lelkét a másvilágra, és ők sugalmazzák a feleleteket mindazokra a kérdésekre, amelyekre a sámánnak - a hozzáfordulók kérésére - válaszolnia kell. Szellemei nélkül a sámán erőtlen, az a sámán, aki elveszti szellemeit (vagyis "normális" lesz), megszűnik sámánnak lenni.
A pásztorok és vadászok munkaszervezése nyilatkozik meg abban, hogy a sámánnak nem egy szelleme van. Van egy kiválasztó-szellem, aki a sámánt felszólította hivatása elfogadására, a többiek pedig segítő-szellemek, akiket a kiválasztó-szellem bocsátott a sámán rendelkezésére. A jakut sámánok a maguk fő-szellemét, aki kiválasztotta őket, az emegetet, fémlapra vésve a viseletükön hordják. A sámán csak az emeget közvetítésével lát és hall a szertartás alatt. A főszellemen kívül azonban egész sereg segítő-szellem (keleni) áll szolgálatára, akiket a sámánkodás idejére hív a jurtájába. Arról, hogy ezeket a szellemeket hogyan képzelik el, beszéljen egy nanaj sámán maga:
"Egyszer, betegségem (sámánbetegség) idején, megjelent nálam egy szellem és így szólt: "Én sámánőseid ajamija (szelleme) vagyok. Én tanítottam őket sámánkodni, most téged tanítlak majd!" Három sevent (segítőt) adott nekem: a Párduc-, a Medve- és a Tigris-szellemet. Ezek álmomban jöttek hozzám, és megjelennek hívásomra, amikor sámánkodom. Ha valamelyik nem akar megjelenni, az ajami kényszeríti, hogy eljöjjön. Sámánkodáskor az ajami és a segítő-szellemek bennem ülnek; ha nagyok, ha kicsik, füstként, gőzként hatolnak belém."
Révülés előtt a sámán füstöléssel kábítja el magát, és eksztatikus állapotában fantasztikus víziókat lát. Éppen ezért a szellemek alakja szerintük igen változatos: állat, ember, madár vagy különleges szörnyalak. Egy másik nanaj sámán ezt mondotta kiválasztó-szellemének alakjáról:
"Kicsi, mindössze félrőf magas, igen szép asszony. Arcra és ruházatra szakaszott olyan, mint a mi asszonyaink. Fekete haja válláig ér, hajfonatai rövidek. Mások azt mesélik, hogy előttük olyan asszonyok jelennek meg, akiknek fél arca fekete, fél arca vörös. Néha öregasszony, néha farkas alakjában jelenik meg. Félelmetes a külseje! Olykor szárnyas tigris alakjában jön el."
Egy harmadik nanaj sámán így sorolta fel segítő-szellemeit: egy veszett kutya, egy veszett róka, egy törpe, egy fejetlen ember és egy fajdkakas.
A sór sámánok segítő-szellemei is rendszerint állatok, a kiválasztó-szellemek viszont hajfonatos, feszes mellű kedves leányalakok. Még fehérhajú lány is van közöttük. A jakut kelenik sánta, dadogó, félszemű öregemberek vagy fekete pillangók. A hagyományok, szokások, konvenciók hozzásegítik
a sámánt a képzelődéshez, így alakulnak ki ezek a típusok.
A segítő-szellemek a sámán tanácsadói; a sámán minden tevékenységében kikéri tanácsukat. Ha a segítő-szellem nem jelenik meg például gyógyítás előtt, a sámán bizonytalan; ilyenkor nincs meg az önszuggesztió biztonsága, és a szuggesztív hatás is elmarad. Ezt a sámán a maga nyelvén úgy mondja, hogy "nem tudja, melyik szellemtől jött a betegség, melyik világba kell behatolnia".
A sámánt oltalmazzák is segítő-szellemei. Az ilyen sámánról azt mondják, hogy "a halál nem fog rajta", egyszerűen nem lehet elpusztítani. A mondák egyik típusa szerint, amelylyel már találkoztunk, a sámán gyilkosa akár fel is darabolhatja a sámánt, mégsem tudja megsemmisíteni. Persze a sámán is vigyáz a szellemeire, különösen arra, hogy el ne mulassza táplálni őket. A sámán nemcsak a maga számára, hanem a szellemek számára is eszik-iszik. Talán nem is meglepő, ha eláruljuk, hogy a szellemek nagyon szeretik a pálinkát. Ha nem kapnak elég pálinkát, akkor nem segítik a sámánt. S valóban: józan állapotban nagyon nehéz sámánkodni. (Mi európaiak ezt a segítő-szellemet Alkoholnak hívjuk...) Ezt az említett nanaj sámánok egyike kereken ki is mondta:
"Amikor áldozatul hozott ételt eszem, vagy a disznó vérét iszom, akkor azt nem én eszem, nem én iszom, hanem a kiválasztó-szellemem. Segítő-szellemeimet is táplálom, neki azonban csak húst vagy kását szórok szét, és ők maguk szedik fel. Láttál már sámánt a halottak nagy emlékünnepén? Mint ember, nem tudna meginni annyi pálinkát. Ezt mind a kiválasztó-szelleme issza meg. A kiválasztó-szellemet és a segítő-szellemet táplálni kell. Ha nem táplálják őket, akkor szitkozódnak és panaszkodnak: "Segítünk neked, hogy az embereket gyógyítsd, te pedig siralmasam táplálsz bennünket." Ha panaszkodnak, akkor disznót kell ölni..."
A nanajok egyik nagy sámánja faluról falura járt, hogy a halottak lelkét a túlvilágra vezesse. Ez az ő "monopóliuma" volt. Munkáját megszakítás nélkül végezte, ezért állandóan magánál tartotta kiválasztó-szellemét. A kiválasztó-szellemet pálinkával kellett táplálni, tehát a sámán állandóan részeg volt.
A mi nyelvünkön: izgató- vagy kábítószerrel tartja fenn eksztatikus, izgalmi állapotát. Az ő nyelvükön: táplálja szellemeit.
Persze, az is előfordul, hogy a szellemek táplálása jelképszerű vagy mágikus: az altaji török sámánok áldozati itallal hintették meg szellemeik ábrázolásait.
Ezeknek az ember alakú (antropomorf) és állat alakú (zoomorf) szellemeknek azonban nemcsak önfenntartási szükségleteik vannak; szexuális életet is élnek. A különleges idegállapot szexuális zavarokat is okoz a sámánoknál, miként a "nővé változott" férfi-sámánok esetében láttuk. A képzeletbeli szexuális kielégülés a férfi- és nősámánoknál egyaránt gyakori; természetszerűleg úgy jelenik meg képzeteikben, hogy szellemet vesznek feleségül vagy szellemhez mennek férjhez.
A sámán és szelleme közötti nemi kapcsolat Szibéria-szerte megtalálható. A szexuálpatologikus esetek egész skáláját vehetjük szemügyre. A nanajoknál szinte természetes a sámánnak ez a furcsán onanikus, öngerjesztő nemi élete.
"A férfisámán kiválasztó szelleme mindig nő, a nősámáné pedig férfi - mondta az előbb idézett nanaj sámán. - Éppen olyanok, mint a férj meg a feleség. Némelyik sámán együtt hál valamennyi segítő-szellemével. Volt egy nagy nősámán, aki férj nélkül élt. Sok segítő-szelleme volt, és valamennyivel együtt hált."
Tökéletesen érthető.
Ez a mi fogalmaink szerint aberráns nemi kielégülés tragédiához is vezethet, vagy legalábbis ahhoz, hogy a sámán közömbös lesz a normális szexuális élet iránt. A sórok fantasztikus féltékenységi drámát beszéltek el, amelyben a feleség maradt alul a láthatatlan vetélytárssal folytatott küzdelemben:
"Az első sámán földi feleségén kívül szellemével is nemi életet élt. Egyszer részegen elárulta, hogy van egy láthatatlan felesége is, akit senkinek sem szabad meglátnia. Felesége kényszerítette, hogy mutassa meg neki. Végül sámánkodni kezdett, hogy meghívja égi feleségét. Sokáig dobolt, révült, majd dobját a fal melletti padkára állította. Felesége kiabálni kezdett: "Hol a másik feleséged? Hazudtad az egészet, semmiféle feleséged nincs rajtam kívül." A sámán megbotránkozva válaszolta: "Hogyne lenne másik, láthatatlan feleségem! Nélküle milyen sámán lennék? Nézz a dobba!" Az asszony ahelyett, hogy óvatosan belenézett volna, bosszúsan a kezébe kapta. A dobból vakító sugár ragyogott ki, és egy hang hallatszott: "Íme, férjedre féltékeny voltál..." A sámán felesége hirtelen elvágódott és szörnyethalt."
A sámán és szellemházastársa közti viszony sokszor szinte túlfűtötté válik. Az ember fantáziája általában hatványra emeli vagy megsokszorozza a valóságot: az igazi szerelmek sohasem olyan buják és túlfűtöttek, mint ezek az idegi eredetű erotikus képzelődések. És a sámán saját képzelődéseiben jobban kielégül, mint a normális szerelmi életben, amelyre hovatovább képtelenné válik. Íme, egy teleut sámánének részlete, amelyben a sámán és szellemfelesége, név szerint Ak Csecser, beszélget:

(Ak Csecser, a szellem mondja sámánjának:)

Miután meghallottam jöttödet,
attól a hónaptól fogva
arany tálba tettem az ételt,
férjem, ifjú sámán.
Megérkezésed napjától fogva
ezüst tálba tettem az ételt,
drágalátos fiatal sámán.
A kék asztalnál egymás mellett ülünk,
ezüst tálból esszük eledelünket.
A fehér asztalnál egymás mellett ülünk,
drágalátos férjem, fiatal sámán!
Arany tálból esszük eledelünket,
elrejtőzünk a függöny árnyékába,
enyelgünk majd és tréfálkozunk,
férjem, fiatal sámán!

(A sámán feleli:)

Fiatal feleségem, Ak Csecser,
drágalátos feleségem, Ak Csecser,
felkúszva a sámánfán,
a sámánfa csavarodó rovátkáin,
magasztalva a teliholdat
siettem találkozni véled.
Én drágaságom, Ak Csecserem,
látod, földön élő feleségem
szürkésfekete hajával,
fekete dióbarna arcával, -
ó, ifjú Ak Csecser, te fenti feleség! -
földön lakó feleségem
még arra sem méltó,
hogy vizet hintsen két kezedre!

A fordítás nem műfordítás, hanem szó szerinti. S még így is érezni a szenvedélyt és a kétségtelen művészetet. A sámán az ilyen jellegű átélést a paroxizmusig képes fokozni. A szibériaiakra jellemző "imitatív kényszer", amelynek megszállottját a mandzsu-tunguzok olonnak szokták nevezni, a sámánban túlzott méreteket ölt. Így lehetséges, hogy eksztatikus állapotban az egyébként rokkant aggastyán fiatalembereket megszégyenítő ügyességgel és élénkséggel ugrik méteres magasságba súlyos viseletében, vagy égési fájdalmakat képes elviselni, esetleg olyan mutatványokra képes, hogy késeket szúr magába. A sámánhit ezt is a szellemeknek tulajdonítja. "Élénk, mozgékony szellem költözött a sámánba, vagy fájdalmakra érzéketlen szellem szállta meg." A már említett "nyelveken szólás" magyarázata is az, hogy "idegen törzshöz tartozó szellem költözött a sámánba".
Így tehát ez az abnormis idegállapot a sámán normális, természetes állapotává válik. Ha a sámán más magatartást erőltet magára, vagy elfordul szellemeitől, a szellemek bosszút állnak rajta. Ha abbahagyja a sámánkodást, pusztulás vár rá. A csukcsok szerint a szellem és a sámán közti legkisebb ellentét is a sámán halálát okozza.
Amikor egy megbomlott lelki egyensúly válik egyensúlyállapottá, milyen következményei lehetnek az "egyensúlytalan egyensúly" legkisebb megingásának is!

2. A "segítő"

A szellemeken kívül még sok egyébre is szüksége van a sámánnak. Mielőtt a segédeszközökről beszélnénk, vegyük szemügyre a sámán emberi segédeit. Ezek a "ministránsok" maguk is beavatottak, de nem sámánok, legfeljebb sámánjelöltek.
Egyik fő feladatuk, hogy elősegítsék a sámán révületbe esését. Érdekes adatot találunk a régi lapp sámánszertartások leírásában: ebből kiderül, hogy a sámán segítői nők voltak. A nők ilyen szerepe egyébként már az ókorból is ismeretes; nem lehet tudni milyen rejtett szexuális indokai voltak a lapp sámánnak arra, hogy nőket használjon fel eksztatikus idegállapotának gerjesztésére. Az adatok szerint két ünnepi ruhába öltözött nő háromszor megkerülte a sámánt, miközben kezében baltát tartott.
A nyenyeceknél a sámán segítője "végigministrálja" az egész szertartást. A szertartás megkezdése előtt a dobot melegíti, a sámánnal együtt énekli a szellemidéző éneket, vezeti a hallgatók kórusát, és megmagyarázza a sámán révületben kiejtett homályos szavait. A jakutoknál ugyancsak a dobot szárítja a segítő, öltözteti a sámánt, a szertartás alatt pedig kiáltásokkal buzdítja.
A mandzsu-tunguzoknál rendszerint nem is egy segítője van a sámánnak. "Minden egyes nanaj sámánnak segítő jár, néha több is. Fiatal legények ezek, akik állandóan kísérik a sámánt, és részt vesznek minden szertartásban. A dobot fel kell hevíteni a sámán számára, éppen ezért sámánkodáskor rendszerint két dobra van szükség, az egyik a sámán kezében van, a másikat ezalatt a sámán segítői a tűz fölé tartják. Mikor a dob megmelegedett, a sámán segítője átadja a sámánnak, és átveszi a sámán kezéből a másik dobot, amelyet ugyancsak megmelegít."
A keteknél is van segítője minden sámánnak: vagy a fia vagy valamelyik rokon, aki állandóan vele lakik. Itt is egyik fő feladata a dob melegítése. A csukcs sámán segédje afféle "kántor": válaszolgat a sámánnak, azonkívül átnyújtja neki a szükséges dolgokat.
A sámán segítőjének intézménye általános a szibériai népek körében. A segítő lehet férfi vagy nő, rokon vagy idegen, fiatal vagy öreg. Ez azonban nem foglalkozás, csupán állandó feladat, amelyet "társadalmi munkában", önkéntesen végeznek.
Nagyobb jelentőségűek a sámán számára mesterségének eszközei: hogy teljes képet kapjunk, vegyük most ezeket szemügyre.

3. Mi minden kell a sámánkodáshoz?

Az eddigiekből már sejthetjük, hogy a sámán eszközeinek igen nagy jelentősége van. A sámánkodáshoz szükséges tárgyak eredeti feladata a hatáskeltés, a szuggesztív hatás fokozása. A sámán megjelenésének különösnek, megdöbbentőnek, esetleg félelmetesnek kell lennie, meg kell mozgatnia közönségének fantáziáját és hozzá kell járulnia a szertartás társadalmi és etnikai funkciójának betöltéséhez. Ez egyébként nem csupán a sámánra jellemző, hanem, a világ valamennyi varázslójára, Afrikában, Óceániában, Dél-Amerikában és másutt. Az álarcok, az állatjelmezek mindenütt a tömegszuggesztió fokozását szolgálják, akárcsak a különböző hangszerek, dobok, kereplők vagy színes zászlók stb. A tömegszuggesztió külsőséges eszközeiért egyébként nem kell Szibériába vagy Afrikába menni: a római egyház tömjénfüstje, miseruhája, színes templomablaka és csengettyűje pontosan azt
a célt szolgálja, amit a sámán komor öltözéke, agancsa, dobja és fémcsörgői.
A sámándobról már sok mindent tudunk, de azért nem árt, ha visszatérünk hozzá és még egy pillantást vetünk rá. Mint tudjuk, a körbehajlított fakávának csak az egyik oldalára feszítenek bőrt; a burjátok szerint valamikor kétfenekű volt a sámándob, de a szellem kettévágta, hogy csökkentse
a sámánok hatalmát.
A dobok rendszerint ellipszis alakúak. Kerek dobot inkább csak a dél-szibériai törökök és a csukcsok használnak.
A dob bőrét sokféle ábrával díszítik. A török népek díszítő hajlama közismert: valóban, a dél-szibériai török sámándobok ábrázolásai a leggazdagabbak és legváltozatosabbak. Az abakáni törököknél a dob felületét vízszintes sáv választja ketté: a felső mező a "felső világot", az alsó az "alsó világot" ábrázolja. A "felső világot" ábrázoló mezőben égitesteket láthatunk (nap, hold, csillagok), valamint fákat, madarakat, házi- és vadállatokat: lovat, őzet, szarvast, kecskét, jávorszarvast, azonkívül embereket, akiknek a kezében bot, íj, nyíl, néha dob van. Az "alsó világ" ábrázolásai elsősorban csúszómászók: kígyók, gyíkok, békák, kukacok, piócák, azután állatok: hal, medve, farkas, ló, kutya. Olykor fát és gyalogos, illetve lovas emberalakokat, gyalogos sámánt is festenek az "alsó világba". Az altaji kizsiknél a dob átmérőjében szétterjesztett karú emberi alak áll. Különböző díszítéseket találunk a nyugati és keleti evenki, ket, szelkup, Bajkál vidéki és csukcs dobokon: különböző változatokban embereket és állatokat, égitesteket és körbefutó sávokat ábrázolnak. A többi szibériai nép sámándobjai általában díszítetlenek.
Ugyancsak változatosak a dobfogantyúk. Legelterjedtebb a kereszt alakú, a függőleges és egyenes botfogantyú. Az obi-ugorokra a Y és X alakú fogantyú jellemző, a csukcsok fogantyúja pedig kinyúlik a káván kívülre.
A dobverő fából vagy agancsból faragott sulyok, amelynek ütőfelületét prémmel vonják be. Van dohánylevél alakú, mosósulyokhoz hasonló, és hosszú, keskeny, lapos pálca. Ezt is szokták ember- vagy állatalakokkal díszíteni, mégpedig akár véséssel, karcolással, akár fém- vagy csontrátétekkel.
Azt is láttuk már, hogy a dobnak kettős feladata van: részben ezzel idézi meg a sámán a szellemeket, részben pedig a dobon mint hátasállaton utazik el hozzájuk. A dobverő ebben az esetben korbács, tehát lovagló eszköz. A szojotok énekeiben a dobot a "sámán lovának" nevezik, a dobverőt pedig a "sámán korbácsának". A szojot sámán szavakkal fordul dobjához, mintha élő állat lenne:

Ó én lovam,
hátas maralszarvasom,
ó, szépséges dobom!
Megsántultál, ó, én szépségem!

A kácsoknál, a szagájoknál és az evenkiknél is, ahol a folyók a fő közlekedési utak, a dob nem hátasállat, hanem csónak, a dobverő pedig evező.
A dobverő önálló szerepéről még csak annyit, hogy a szojot sámán jövendőmondásra használja fel. Minden jelenlevőhöz odadobja verőjét, annak eséséből tudja meg a jövőt. Prémes oldalával lefelé jót jelent, prémes oldalával felfelé rosszat.
Azt már tudjuk, miért ennyire fontos sámáneszköz a dob. A hanghatáson kívül azonban a látvány is lényeges eszköze a tömegszuggesztiónak. Éppen ezért valamikor a sámánok minden bizonnyal álarcot hordtak, s ennek maradványai megvannak a burjátoknál, evenkiknél és a kumandoknál is. Az utóbbiaknál a sámán a lóáldozat bemutatásakor zsírkéreg-álarcot visel. Az álarc azonban a legutóbbi időkben általában eltűnt, szerepét a fejviselet vette át.
A sokfajta fejviselet három alaptípusra oszlik: a homlokszalagokra, amelyek abroncsként fogják körül a fejet, a koronákra, amelyeknél az abroncsot a fejtető felett két keresztcsík köti össze, és a sapkákra, amelyek az egész fejet befedik.
Az ajnu és az Amur menti sámánok forgácsból készült homlokszalagot viselnek. Ez nem más, mint a homlok köré csavart hosszú faforgács-köteg, amely hosszan lenyúlik a hátgerinc fölé.
A szelkup és ket sámánok keskeny homlokszalagot viselnek, tolldíszítés nélkül. Ez irhából, néha pamutszövetből készül, szélessége kb. 15 cm. Ábrák díszítik: a szelkupoknál madár- és emberalakok, a keteknél a hím és a női nemi szervek ábrázolásai. A szalag alsó széléről rojtok csüngnek.
A karagasz és szojot sámánok fejviselete tollas homlokszalag: a kb. 15 cm széles homlokszalag felső szélébe fülesbagoly, süketfajd, császármadár, daru, vadliba vagy héja tollait dugdossák.
A széles homlokszalag, amely olyan magas, hogy visszahajlik a fejtetőre, sőt lenyúlik a vállig, az altaj-kizsi sámánok jellegzetes fejviselete.
Igen jellemző sámán-fejviselet az agancsos korona. A burját, szamojéd és evenki sámánok között nagyon elterjedt. Az egymást keresztező két félabroncs csúcsán van az "agancs", rendszerint vasból. A madaras korona is fémből készül, azzal a különbséggel, hogy agancs helyett madár díszíti, de az is előfordul - például a mandzsu-tunguzok között -, hogy az agancsos korona agancságai között egy madár ül.
Végül szokásosak a főkötők, valamint a süveg, illetve kúp alakú sapkák. A süveg igen elterjedt, az abakáni törökökre és az altaji törökök jó néhány csoportjára egyenesen jellemző.
A süvegeket gyakran tollak, sőt egész madarak díszítik.
Az álarc maradványai azok a rojtok, melyek a fejviseletről az arc elé lógnak. Az is szokásban volt, hogy a sámán bekormozza arcát a szertartás idejére. Ebben is van földrajzi megoszlás: a rojt a dél-szibériaiakra, a kormozás az Amur mentiekre jellemző.
Figyelemre méltó a sámánköpeny szerepe a szertartásban. Csak a csukcs és a korják sámánok sámánkodnak úgyszólván meztelenül, egyébként mindenütt szinte kötelező a megfelelő sámánköpeny. Ez már valódi ruhadarab, mégpedig "népviselet", tehát vidékenként és népcsoportonként számos változatot mutat. A változatok a köpeny anyagára éppen úgy vonatkoznak, mint díszítésére, és kialakításukban a földrajzi körülmények éppen úgy részt vettek, mint a környező népeknek és civilizációknak (kínai, orosz), továbbá a környező vallásoknak (buddhizmus, mohamedanizmus, kereszténység) hatása.
A köpeny díszítései mágikus és szimbolikus jellegűek, a fémtartozékok nagyrészt a hanghatás fokozására szolgálnak.
A köpenyek általában állatbőrből vagy pamutszövetből készülnek. Az állatbőrök között leggyakoribb a rénszarvasbőr, de előfordul a jávorszarvas- és a medvebőr is. Egy szelkup sámánnak két köpenye volt: az egyik rénszarvasbika, a másik medve bőréből készült. Az előbbit akkor hordta, ha a "felső világba", az utóbbit akkor, amikor az "alsó világba" utazott. A szabásmód öt alaptípust mutat; ezek között a fő különbség abban áll, hogy egyetlen bőrből, illetve szövetvégből varrták-e, vagy többől. Az evenkiknél úgynevezett "farkat" varrtak a kiszélesedő aljhoz, akárcsak a jakutoknál.
A sámánköpenyek díszítése rendkívül gazdag volt: rajzolt, festett minták, rátétek, kivarrások, függők, csengők, tükrök, szalagok. A sámánköpenyek általában fantasztikus látványt nyújtottak. Sokfelé - így a karagaszoknál és a szojotoknál - a sámánköpenyt az emberi, máshol viszont a rénszarvastest szimbólumaként dolgozták ki. Sőt, olyan köpenyek is voltak, amelyek madarat ábrázoltak. A köpeny motívumai emberi vagy állalti testrészeket, és főképpen csontokat jelképeztek. Ez a körülményes és gondos "csontkultusz" nyílván összefüggésben van a "fölösszámú csont" hiedelmével, amely a sámánnak mintegy jelvénye és "igazolványa" a szellemvilágban. A karagasz sámánköpeny elején a nyaktól a mellcsont végéig függőeleges sáv fut, a "mellcsont". Jobbra és balra kilenc-kilenc ferdén lefelé hajló csík ágazik ki belőle, a "bordák".
A mellbimbó magasságában egy-egy fehér korongot varrtak ki, az "emlőt". A köldök magasságában van a "köldök"-korong. A köpeny vállánál a "vállforgót", az ujjakon a "karcsontot", végén pedig az "öt ujjat" varrták ki. A köpeny hátán látható kivarrások a "hátgerincet" és a "bordákat" jelképezik. A szojotok ezt még azzal egészítették ki, hogy az "emlőhöz" vörös és fehér szalagot varrtak - az előbbi a "vér", az utóbbi a "tej" -, a háton pedig fémfüggőkkel ábrázolták a "lapockacsontokat".
A madárköpenyeknek farkuk volt, a köpeny ujjain szövetszalagok jelezték a szárnyakat, a köpenyen lógó fémfüggők pedig a tollakat. A szelkupok a "szárny" csontjait csontokból készítették. Az evenkik ezt a különös totemkultusz-maradványt összefoglalóan meg is magyarázzák:
"Ha a sámán anyaállata madár, a köpeny szabása madárhoz hasonlít, ha anyaállata rén- vagy jávorszarvas, akkor köpenyén agancsok függnek. Ennek megfelelően a sámánköpeny ujjaihoz varrt irharojtok az előbbi esetben tollakat, az utóbbiban pedig az állat szőrét ábrázolják. Az irharojt fölé vaslapot erősítenek; ez vagy szárnycsont, vagy lábcsont."
Gyakran a sámán kesztyűje és lábbelije is az anyaállat képzetéhez igazodott. A medvemancs-kesztyűn a karmok is rajta maradtak, a lábbelin pedig gyöngyökből madárlábat varrtak ki vagy rénszarvaspatát ábrázoló vaslapot erősítettek rá.
Vannak a köpenyen olyan függők is, amelyek a meggyógyult és hálás betegek ajándékai. Már volt szó a fémkúpokról, amelyek a sámán "nyilai" az ellenséges sámánok ellen.
A díszítések sok csörgő, csengő, fémlap, a mandzsu-tunguzok és mongolok egy részénél pedig kínai fémtükör egészítette ki. A csörgők, csengők, fémlapok zajkeltő eszközök, amelyekkel a sámán elijeszti ellenségeit, illetve révülés alatt a dob hangját kiegészítve valóságos zenekart intonál, fokozva
a tömegszuggesztív hatást.
Végül a sámánkodás tárgyai közé tartozik a sámánfa. A fakomplexus éppen olyan jellemző a samanizmusra, mint az állatkomplexus. A "világfa" központi helye a világképben, az "égigérő fa" jelentősége a sámán nevelésében, a rovátkolt nyírfa funkciója a sámánavatásban azt jelenti, hogy a fa-képzet végigkíséri a sámánt egész életében és minden tevékenységében.
A sámán jurtájában vagy jurtája előtt, a bejárat mellett rendszerint ott áll a sámánfa.
Egy evenki sámán - az Alsóköves Tunguzka mentén - azt mondotta, hogy annak a fának az emlékére, amelynek egyik fészkében nevelték a lelkét, minden szertartás előtt felállít sátra mellett egy több keresztbottal ellátott lombos fát.
A szelkupoknál általában vörösfenyő vagy nyír a sámánfa, és a sámán szalagokat akaszt rá. A teleutoknál a nemzetség nagy ünnepén a sámán egy tizenhat rovátkás nyírfa előtt végezte szertartását. A fa lépcsőfokai az égrétegeknek feleltek meg.
A sámánfa az általános hiedelem szerint útként szolgál a felső világba. Az említett evenki sámán azt mondta, hogy "a mi hitünk szerint a révülő sámán lelke ezen a fán kúszik fel az istenhez, mert a szertartás alatt ez a fa megnő, és láthatatlanul felér az égig".
A jelkép tehát "valóságosan" funkcionál mágikus szerepében.
A szelkupok szerint ezen a fán "a szó az istenhez megy".
A teleutoknál a sámán minden alkalommal meg is játssza a felső világba való felkúszást, mert a rovátkákba lépve fel is mászik a fára.
Ezt a képzetet kiegészíti a másik: a fa élete sajátos összefüggésben áll a sámán életével. Általában azt tartják, hogy a sámánfa kivágása a sámán halálát okozza, illetve, ha a sámán meghal, egy éven belül elszárad a fája. A szelkupoknál az úgynevezett "sámáneskü"-ben van nagy szerepe a fának. Ha két sámán között vita támad, hogy melyikük az "erősebb", akkor sámánesküt rendeznek. A sámánok átadják egymásnak sámánfájukat, apró darabokra tördelik és a vízbe vetik. Közben mindegyik meghatározza a másik életének határidejét, amelynek lejártával az ellenfélnek el kell pusztulnia. Azt tekintik győztesnek, akinek a jóslata teljesedik.
A sámánfa tehát egyesíti magában a "világfa" és az "életfa" sajátosságait: a sámán eszköze és életének jelképe.
Ezeknek az eszközöknek a felhasználásáról már sokat tudunk. Érdemes azonban részletesebben belemélyedni a "sámántechnikába", abba a tevékenységbe, amely bizonyos fajta természeti emberek valamennyi kulturális igényét is kielégítette.
Lássuk tehát a sámánt mint művészt.



4. Drámai játék: a sámán "utazása"

A sámáni szertartás nemcsak gyakorlati gyógyító, jósló vagy áldozó tevékenység, hanem egyszersmind drámai is. Az ember és a világmindenség drámája, amelynek "konfliktusa" az ember és a "természetfölötti" erők között zajlik le.
A szertartás helyéül szolgáló sátor a színház; a tűz körüli tér, ahol a sámán a szellemeket idézi, a színpad; a sátor fala mentén van a körbefutó nézőtér; a meghívott szellemektől megilletődött nemzetségbeliek az áhítatos nézőközönség; a sámán segítője a világosító és a díszletező: majd magasra szítja, majd parázslóvá fojtja a tüzet, amely így mindenféle árnyakat, fantasztikus alakokat vet a jurta falára; a láng közé szórt illatos füvek nemcsak a díszletet gazdagítják más-más színű, más-más sűrűségű füstjükkel, hanem bódító illatukkal is hozzásegítik a nézőt, hogy mindazt látni vélje, amit a cselekmény megkövetel.
A sámán pedig a színész.
Sőt, nemcsak színész, hanem táncos, énekes és teljes zenekar is. Álomszerű látvány a tűz fényében táncoló alak lobogó szalagjaival, meg-megvillanó tükreivel, miközben csengnek-bongnak, csörögnek, csilingelnek a fémfüggők és a csengők.
És szüntelenül döng, dübörög a dob.
A sámándob hangja nemcsak a sámánt hozza izgalomba, hanem hallgatóságát is. A lovaglás sebességét más és más dobszóval érzékelteti. A hallgatóság szinte látni véli: a ló most lassan baktat, majd futásnak ered, váratlanul megijed valamitől, ismét könnyedén galoppozik, hirtelen vágtába csap, szinte látszik a ló úszó sörénye. Már messze száguld, patáinak dobogása szinte visszhangként ér a hallgatók füléhez.
S a dob hangját kíséri a zenekar.
A dob maga is kíséri önmagát: fémfüggői, fémkarikái adják a kíséretet ehhez a különös zengéshez. De ott van kíséretnek a sámánköpeny is: a sámán szertartás közben olyan ritmusban, olyan erővel rántja meg a vállát, hogy a rajta levő fémfüggők a kívánt ütemben, az óhajtott hangerővel csendüljenek össze. S mindehhez széles skálán zeng a sámán eksztázis fűtötte hangja.
Ennek a drámának az az előnye, hogy a képzeletet, ezt a csodálatos vetítőgépet kapcsolja be, amely tetszés szerint alakuló és felragyogó képeket varázsol a néző elé.
Éppen ezért a bemutatott cselekmény minden színdarabnál magávalragadóbb, hiszen a nézőközönség nem egyszerűen szemléli, hanem mélységesen hisz is benne.
Vegyünk részt egy ilyen "előadáson". A személyes élmény érzékeltetni fogja az ott történteket. A szertartás a Jeniszej vidéki evenkiknél zajlott le.
A sámánsátor közepén kis máglya ég, a sátorban félhomály borong. A falak mentén csendesen beszélgetve ülnek a nemzetségbeliek. A levegőben érezni lehet, hogy hamarosan valami rendkívüli történik, s ez a nyomasztóan várakozó érzés még fokozza az ideges ingerlékenységet, a misztikus hangulatot.
A sámán a bejárattal szemben ül. Szikár, ideges arca halvány, hallgat, figyelmes, ingerlékeny, vállait rándítgatja, s enyhén egyik oldalról a másikra hajlong. Arca rángatózik, keze remeg. Jobbra és balra szellemábrázolások hevernek, pisztrángok, szigonyok, behasított és szétfeszített botok.
A máglya pisztráng alakú szellemábrázolásokkal van körülrakva.
Most jelt ad a sámán. A segítő előveszi a sámán szertartási öltözetét: a köpenyt, a mellkendőt, a lábbelit, a sapkát és a kétujjas kesztyűt. Most fogja a dobot, a tűz fölé tartja, melegíti. A meleg dob jobban szól. Halkan kipróbálja.
Egyre suttogóbb, egyre el-elapadóbb a beszélgetés. A segítő hozzáfog a sámán felöltöztetéséhez. Mikor az öltöztetés befejeződik, a sámán egy kis tutajra ül, amely hal alakú szellemábrázolásokkal van tele. A dobot jobb térdére állítja és bal kézzel fogja, jobb kezében a dobverő.
S most ráüt a dob külső felére.
A beszélgetést mintha elvágták volna. A tűz halványabban pislákol, félhomályban szól a dob. A sátor oldalához lapuló nemzetségbeliek szorongva várják a sámán szavait, akárcsak a messze nyugatról jött vendég. Képzelődésre igen hajlamosan, nagyon fogékonyan, tágra nyitott, izgatott szemekkel bámulják a sámán sötét alakját.
A sámán a dob ütemére jobbra-balra ing és énekbe fog.
A szellemeket idézi. Melodikus, belső érzésektől és feszültségtől fűtött a dallam. Egyelőre halkan szól, sejtelmesen. Az evenkik szellemidéző sámánénekei mindig ritmikusak és rímesek. Szövegük tele van virágos, színes metaforákkal, s újra meg újra visszatérnek a ritmikus refrének.
A sámán elénekli az első strófát, és a jelenlevők karban megismétlik. Ezután a sámán - bizonyos időközökben - a dobra üt, ezzel a hanggal kísérve az elénekelt kétsoros verset, majd a dob üteméhez igazodva a ritmikus refrént énekli, amit a jelenlevők ugyancsak megismételnek. A refrént megint
a dob váltja fel, majd az ének második strófája következik.
Miről szól ez az ének?
A rögtönzött énekben a sámán saját segítő-szellemeihez fordul: harcra hívja őket a betegség szellemével szemben. Sorban odafordul segítő-szellemeihez, részletesen leírja őket a hallgatóságnak, alakjukat gazdag hasonlatokkal teszi plasztikussá. Mindegyik segítő-szellem előtt felemlegeti a nemzetségnek tett korábbi szolgálatait és természetfölötti erejének jellemző vonásait. Az ének azt is elmondja, hol van most a szellem, jelenleg mit csinál, szívesen vagy vonakodva tesz-e eleget a sámán felhívásának. Végre arról számol be, hogy a szellem - engedelmeskedve a sámán kívánságának - elhagyta a nemzetségi területét, s elindult a sámánhoz a sátorba.
Az ének ebben a pillanatban elhallgat, a dobolás is fokozatosan halkul, végül csak lágy dobpergés marad belőle.
A jelenlevők lélegzetvisszafojtva várják a szellem megjelenését. A feszült csendet csak egy-egy heves dobütés szakítja meg, majd folytatódik a lágy dobpergés.
A feszült csendben a sámán valóságos artistamutatványt végez: pontosan hallani lehet a "szellemek hangját". Vadállati hörgés, madarak csipogása, szárnycsapások, süvítések hagyják el a sámán száját, aszerint, hogy ez vagy az a szellem jelent-e meg előtte.
Ez a sámán valóban művésze mesterségének: nem mindegyikük tudja ilyen kiválóan eljátszani szerepét.
Egyszer csak a sámán nagyot ásít - lenyelte a megérkezett szellemet -, majd újra ráüt a dobra. A jelenlevők az idegekre ható élmény hatása alatt elkábulva, ugyancsak félig "transz"-ban ülnek. A sámán most a következő szellemet hívja, a felrezzent nézők pedig ismétlik a sámán szavait.
Így megy ez mindaddig, amíg valamennyi szellem "össze nem gyűlik".
Mikor a szellemek már mind összegyűltek, megkezdődik a dráma második felvonása.
A sámán kiosztja közöttük a feladatokat: az egyiket azzal bízza meg, hogy a sátrat őrizze, a másikat, hogy őrszem legyen a révülés minden útján, a harmadikat pedig azzal, hogy mellette maradjon további megbízásainak teljesítésére.
A szellemek között az egyik első helyet a hargi, a sámán állat alakú élet-lelke foglalja el. A sámán egy sereg szellem védelme alatt útnak indítja a hargit az "alsó világba", hogy ott tudja meg a nemzetségbeli rokon betegségének okát.
Megkezdődik tehát a túlvilági "utazás".
A dob hangosabban szól, a sámán éneke szenvedélyesebbé válik. A hargi a szellemek kíséretében elindul az "alsó világba", a világfához. Ott találja a mangit, a sámán-ősszellemek fejét, akitől minden őt érdeklő dolgot megtud. (Előfordul, hogy a mangi erőtlennek mutatkozik a betegség okának megállapítására; ilyenkor a sámánnak a felső világba is el kell "utaznia", illetve el kell indítania hargiját.)
Ami most következik, páratlan élmény.
A hargi alsóvilági utazását a sámán olyan elképesztő átéléssel játssza meg, olyan fantasztikus módon énekli el és olyan pompásan alkalmazott kísérőmozdulatokkal, komikus és drámai párbeszédekkel, a szellemek hangjának utánzásával, vad felkiáltásokkal, hörgésekkel, olyan virtuóz dobolással írja le, hogy még a babonától távolállót is megdöbbenti: színpadra való, kiváló művészi teljesítmény! Az ének üteme állandóan gyorsul, a sámán hangja mind izgatottabbá válik, s a dob mind hangosabban szól. Elérkezik az a pillanat, amikor az ének eléri a feszültség csúcspontját, a nyugtalanság érzékeltetését.
A sámán keze szinte vibrál a dobon, amely úgy tombol, zeng és dübörög, mintha csak a sámán lelkében dúló vihar hangos megjelenítője volna; ez a hang mozdulatlanná bűvöli a hallgatóságot, amely remegve, kitágult szemmel mintha maga is részesévé vált volna a sámán eksztázisának. Néhány fülsiketítő dobütés következik, majd a sámán felugrik helyéről. Ide-oda billeg, félkör alakban a földre hajol, ezután folyamatosan felemelkedik, és a hangok olyan zuhatagát indítja el, hogy úgy tetszik, mintha a sátorkaróktól kezdve a ruhán levő gombokig minden bőgne. A sámán - miután a szellemek számára elkiáltotta az utolsó útravalót is - mind erősebben az eksztázis állapotába került; végül a dobot segédje kezébe hajítja, két kezével megkapaszkodik a sátorkarókra erősített szíjakban, s megkezdi a sámántáncot.
Ebben a pillanatban ő maga volt a hargi, aki a szellemek egész seregének kíséretében teljesítette a sámán akaratát, és száguldott veszedelmes útján. Most a sámánsegéd dobolt. Ő is értett hozzá: kezében hevesen pergett a dob. A hanghatások elérték a csúcspontot. A sátor megtelt vadállati hangokkal, morgással, bőgéssel, vijjogással, üvöltéssel, a sámán ugrált, csengtek, csörögtek, csattogtak rajta a köpeny fémfüggői, majd a sátorpóznákról lecsüngő szíjakon függve keringett
a sátorban, mintegy jelképezve szellemeinek rohanását és röptét. A nézőközönség most már az eksztázis hipnotikus hatása alá került: mindenütt elragadtatott arcokat lehetett látni, szinte érzékelhetők voltak a víziók és hallucinációk, a résztvevők önmagukat is a révülés részeseinek érezték.
Végül is a sámán elérte eksztázisának végső fokát, és habzó szájjal a kiterített szőnyegre zuhant.
A sámánsegéd felszította a tüzet és a sámán megmerevedett, élettelen teste fölé hajolt. A sámán, aki ebben a pillanatban
a holtak világában levő hargiját személyesítette meg, külsőleg halottnak látszott. A sámán segédje, mivel "nyugtalankodott", hogy a sámán esetleg nem tér vissza a középső világra, igyekezett rábeszélni, hogy térjen vissza az "alsó világból", igazodjék annak a tűznek a fényéhez, amelyet ő - a sámánsegéd - a sátorban felszított. A sámán kezdett életjeleket adni: gyenge, alig érzékelhető dadogás hallatszott: a szellemek kevéssé világos hangjai. Ez azt jelentette, hogy a hargi és az őt kísérő szellemek visszafordulnak a középső világba.
A sámánsegéd fülével a sámán ajkaihoz hajolt és suttogva közölte a jelenlevőkkel mindazt, ami a sámán kijelentése szerint a hargival és a szellemeivel történt. A sámán gyenge, alig hallgató suttogása erős mormogásba, összefüggéstelen mondattöredékekbe és vad felkiáltásokba ment át. A segéd elővette a dobot, a tűz felett megmelegítette, majd arra kérte a sámánt (azaz a sámán hargiját), hogy ne tévessze el az utat, figyelmesebben nézze a sátor tüzének fényét és gyakrabban füleljen a dob hangjára. Egyre gyorsabban és erősebben dübörgött a segítő kezében a dob, egyre világosabbak és tagoltabbak lettek a sámán felkiáltásai. A sámánt visszahívó dob még hangosabban szólt, ismét az eksztázis kísérőzenéjévé fokozódott.
A sámán felugrott és újból megkezdte a sámántánc-némajátékot, amely most a harginak és az azt kísérő szellemeknek a középső világba való visszatérését jelképezte. A sámán tánca mind nyugodtabbá, mozdulatai pedig mind lassúbbakká váltak. Végül is - ütemében állandóan lassulva - a tánc megszakadt. A sámán szíjakon lógva, a dob ütemére egyik oldalról a másikra hajladozott. Azután elrecitálta a jelenlevőknek a hargi túlvilági utazását és az eközben átélt kalandokat. Majd megszabadította magát a szíjaktól és leereszkedett a helyére. Átnyújtották neki a dobot s újból felhangzott a sámán éneke. A sámán közölte az ősök szellemének tanácsait, hogy miként kell harcolni a betegség gonosz szellemével; ezután felhagyott a dobolással és szünetet tartott. A jelenlevők közül valaki egy meggyújtott pipát nyújtott át neki.
A sápadt és erőtlen sámán mohón szívta egyik pipát a másik után. Ezzel a sámánkodás első része befejeződött.
Miután kipihente magát, újból elővette a dobot és hozzálátott a betegség szellemének "kiűzéséhez".
Kezdetben arra igyekezett rábírni a szellemet, hogy önként "távozzék" a beteg testéből. A szellem ezt "megtagadta". A sámán és a szellem között sokáig húzódó szóváltás felingerelte a sámánt, a perpatvar féktelen dühkitöréssé, kiáltásokká és fenyegetésekké fokozódott, a sámán odavetette segédjének a dobot, felugrott helyéről, kezével ismét a sátorpóznákról lecsüngő szíjakba kapaszkodott és a beteg körül veszett táncba kezdett, így kísérelte meg a betegség szellemének "kiűzését". Ezután fáradtan és erőtlenül bocsátkozott le a helyére. Kezébe vette a dobot, és újból rázendített egy énekre. Most azt kérdezte meg segítő-szellemétől, hogy ezután mit kell cselekednie.
A hargi tanácsára úgy kísérelte meg a betegség kiűzését, hogy a beteg részt különböző állati és madártestrészekkel legyezgette, dörzsölgette. Ilyen állati testrészként összefűzött szarvasszőr, jávorszarvas pofájából való bőr, medvehomlok, vad rénszarvasszarv, torkosborz vagy farkas homlokbőre, sastoll és más hasonló szolgált. De nyílván ezek sem bizonyultak elégségeseknek. Az ingerült sámán mindenféle szemrehányást tett a betegség szellemének, újból leült és felindultan verte a dobot, majd mérsékelte a dobütéseket, fokozatosan nyugodtabb és halkabb dallamra tért át, és segítő-szellemeivel azon kezdett tanácskozni, hogy mi a további teendő.
A hargi tanácsára a sámán most azt javasolta a betegség szellemének, hogy költözzék át az áldozati szarvasba. A sámán és a betegség szelleme között újból hosszas párbeszéd kezdődött, a sámán a szarvas húsának ízét, egyes testrészeit dicsérte, és a beteg testét becsmérelte. A betegség szelleme ellenkező véleményen volt. Végül a sámánnak mégis sikerült "rábeszélni" a betegség szellemét, hogy a váltságdíjat elfogadja.
Az áldozati szarvast a sátorhoz vezették, az áldozati hurkot nyakára vetették, a beteg kézbe vette a szíj végét és húzni kezdte. Abban a pillanatban, amikor a meghúzott szíj megfeszült a szarvas fején, a mellette álló férfiak egyike az áldozatot egy késszúrással megölte. Ez azt jelentette, hogy
a betegség szelleme a megfeszített hurkon keresztül átment a szarvasba. A szarvast megnyúzták, irháját felakasztották a felső istenség számára hozott áldozatként. Szívét a sámánnak adták, aki mohón rávetette magát s fogaival beleharapott.
A leharapott szívdarabot azután a sámán az egyik szellemábrázolás előre elkészített mélyedésébe köpte, egy fadugóval betömte és kivitte. Közben meghagyta segítő-szellemének, hogy az ilyenformán elfogott betegség-szellemet viszi el az alvilág szakadékába. A betegség szelleme azonban gyakran "becsapta" a sámánt, és a beteg testében "maradt". Ebben az esetben a sámán a megölt szarvas irháját a beteg alá terítette, a beteg testrészeket bekente a szarvas vérével, és hozzálátott, hogy a betegség szellemét a vérszaggal csalogassa ki. Alighogy a betegség szelleme "kimászott", hogy a szarvas vérét megízlelje, a sámán a betegre vetette magát, a beteg testére mázolt vért lenyalta és az egyik szellemábrázolás mélyedésébe (nyílásába) köpte; az "elvitte" a betegség szellemét az alsó világ szakadékába. Néha - a cselekmény körülményeit bonyolultabbá téve - a sámán kijelentette, hogy a betegség szelleme még erre sem megy el. Ilyenkor ingerülten ismét a dobra vetette magát. A sámán kezében rettenetesen szólt a dob, közben szidalmakkal és fenyegetésekkel halmozta el a betegség szellemét. A sámán ezután összegyűjtötte az összes segítő-szellemet. Ezek minden oldalról körülvették az emberben "gyökeret vert" betegségszellemet, majd a sámán fantasztikus tartalmú, elragadó elbeszélésbe kezdett, amelyben a zoomorf segítő-szellemnek a betegség szellemével folytatott harcát ismertette.
A betegség szelleme a gyomortartalomban rejtőzött. Ilyenkor a legravaszabb sámánszellem - a liba - beledugta orrát a beteg gyomrába, és csőrével megfogta a betegség okozóját.
A sámán és szellemei diadalt ültek, és felhangzott a dob örömteli, fülsiketítő hangja. A sámánkodáson résztvevő nemzetségbeliek megkönnyebbülten lélegeztek fel. Az öröm azonban korainak bizonyult; a betegség szelleme kitépte magát a liba csőréből és a jelenlevők közé vetette magát. A borzalom megdermesztette a nemzetség tagjait. A sámán egy másik szelleme, a behasított bot - amely a sámánfát jelképezi - a szökevény útjába állt. A behasított bot elkapta a betegség-szellemet, bepréselte saját - fából való - testébe, és a két fából készült ág oltalma alatt a sámánhoz vitte.
Ezzel megkezdődött a sámánkodás harmadik, legmélyebb benyomást keltő része.
Amint a sámán énekéből és mozdulataiból kitűnt, a betegség befogott szellemét a sámánszellemek szoros gyűrűben körülvették s csúfolták, gúnyolták, szidalmazták, fenyegették. Sőt némely sámánszellem csipkedte, harapdálta, lábánál fogva ráncigálta, le is köpdöste, a legmérgesebbek pedig még le is vizelték, rá is székeltek. A sátor a dob hangjától, a felkiáltásoktól, a sámán szellemhangokat utánzó vad rikoltozásaitól rengett. A dob hangja a legfelsőbb határig erősödött.
A sámán felpattant helyéről, kezeivel megragadta a sátorpóznára függesztett szíjakat, és veszett ütemű, szenvedélyes táncba kezdett. Hátulról, a szíjnál fogva két férfi tartotta. Segédje kezében - néha elfulladt hangok zuhatagában - szólt a dob. A sámán vad kiáltásai, állati hörgései, madárrikoltozásai betöltötték a sátort. Lába alól zsarátnokok, széndarabok röpködtek szanaszét, ezekre azonban ügyet sem vetett senki. A jelenlevők kiáltozásokkal segítettek a sámánnak. A sámán és a jelenlevők eksztázisa elérte a legvégső határt: a betegség elfogott szellemét a sámán segítő-szellemei az alsó világba vitték, hogy ott a szakadékba taszítsák. Az alsó világ határán a búvármadár vagy valamelyik másik madárszellem lenyelte a betegséget, és végbélnyílásán keresztül a szakadékba ejtette. A sámán és szellemei azután visszatértek a középső világba, miközben maguk mögött eltorlaszoltak minden alsó világba vezető utat. A középső föld elérése után véget ért a sámántánc. A sámán helyére telepedett, és átadták neki a dobot, amelynek hangjai mellett részletesen elbeszélte a gonosz szellem kiűzését és a szakadékba juttatását. Ismét szünet következett: a sámán és szellemei pihentek.
A sámánkodás negyedik része a sámánnak és szellemeinek az ellenséges nemzetség sámánján állt bosszút jelképezte.
A sámán hargija megtudta a sámán ősszellemeitől, hogy ki küldte a gonosz szellemet a nemzetség tagjába. Minden oldalról felkiáltások, felháborodások, fenyegetések hangzottak az idegen nemzetség gonosz szelleme felé. A nemzetségi sámánszellemek zoomorf szörnyek egész hordáit alkották, és a sámán hargijának vezetése alatt "útnak indultak" az ellen a sámán ellen, aki a betegség szellemét rászabadította a nemzetségbelire.
A sámánkodás utolsó, befejező részét a felső istenségnek szentelték: rénszarvast áldoztak neki. Az áldozati szarvas irháját az áldozóhelyen levő hosszú vörösfenyőre, a sámánfára függesztették fel, húsát pedig a jelenlevők együttesen elfogyasztották. A sámán a felső istenségekhez intézett különleges énekében hálát adott a nemzetség pártfogójának a nyújtott segítségért. Azután különleges táncot mutatott be, amely a felső istenségekhez való utazását jelképezte. A sámán mintha felemelkedett volna a sámánfán a felső világba, és miután elhagyta az eget, a felső világ egyik földjéről a másikra haladva "elment" a felső istenséghez. A beteg lelkét megőrzésre át is adta a sámán az istenségnek. Ez kis fából készült emberalak volt, amit a sámánfa csúcsára erősített. Az istenség a sámán szellemeit bízta meg a beteg lelkének őrzésével. A sámán a földre, a középső világba való visszatérő útját gyors, vidám tánceksztázis formájában ábrázolta. A sámán ezután az áldozati helyhez ment, és az áldozati szarvas irhája mellett helyezkedett el, majd hosszú imádság-rögtönzést adott elő, amely láthatólag keresztény átvétel volt.
Miután a sámán visszatért a sátorba, a jelenlevők kívánságára a dobverő és a szarvaslapocka segítségével jósolni kezdett. A nemzetségbeliek sorjában előhozakodtak kívánságaikkal, a sámán feldobta a dobverőt és annak eséséből megállapította, hogy a kívánság teljesedik-e vagy sem. Ezután elővette az áldozati szarvas lapockáját, izzó szenet tett rá, ráfújt, majd a csontban keletkezett repedések irányából és jellegéből megállapította, mi vár a nemzetségbelire.
Meggyógyult-e valóban a beteg ettől a hipnotikus-drámai színjátéktól? Olykor igen, olykor nem. Sokszor, ha meggyógyult is, bizonyára nem ettől gyógyult meg, hanem szervezete enélkül is legyőzte volna a betegséget. A krónikus betegségek hol lappanganak, hol kitörnek; ilyen esetben minden heves kitörést külön betegségnek gondoltak.
Az is kétségtelen azonban, hogy nem egy betegséget, különösen, ha idegi eredetű volt, valóban meggyógyított a sámán hipnotikus tevékenysége, illetve az az autoszuggesztió, amely ennek a drámai játéknak a nyomán kelt. Egyes gyógyhatású növények ismeretén kívül ezeknek a természeti népeknek nem állt rendelkezésükre egyéb gyógyító eszköz, csupán ez a hipnózis, ez az eksztatikus önszuggesztió, amely egyúttal az egész nemzetség ilyen irányú igényeit kielégítette.
Olyan világ volt ez, amelyben a művészet még egy volt
a tudománnyal, és valóban része volt az ember mindennapi életének: ha kellett, még gyógyított is.

5. A sámánének

A sámánének a szibériai népek költészetének igen figyelemre méltó része. Az énekek nagy része rögtönzés, tartalmuk a sámánszertartás céljától függ. Alapvető céljuk ugyancsak az önszuggesztió, ezért ritmikusak, refrénjeik ismétlődnek, képeik, hasonlataik érzékletesek, kifejezők. Szerkezetükben két állandó részt különböztethetünk meg, amely rendszerint minden sámánénekre jellemző: az invokációt és a refrént.
A sámánének természetéből következik az indulatszavak jelentős funkciója az énekben; figyeljük meg csak egy mandzsu sámánének invokációját:

ko-ho-i-ke-ho - oj-kej-kou
ko-ho-i… valamennyi halott szellemei,
ha én kérlek benneteket,
oj-kej-kou!
dobbal való varázslásomat hallgassák meg!

Vagy a giljákokét:

kua, kua, kua!
Azon a hegyen laknak a nagy farkasok,
kettő jöjjön le hozzám,
egy fehér és egy fekete!

Nemcsak az invokáció tartalmaz indulatszavakat, hanem az állandóan ismétlődő refrén is. Egy karagasz sámánnak, Kokujevnek az avatási éneke így kezdődött, karagasz nyelven:

Tüngür tonam óroj dola berdi óroj
bola cserda óroj dola berdi óroj…

Magyarul:

Dobom gunyám - óroj! - már elkészült - óroj!
ím e helyen - óroj! - már elkészült - óroj!
ím e helyre - óroj! - jöttem kérni - óroj!

És így tovább, hosszú-hosszú strófákon át. Az óroj indulatszónak az a szerepe, hogy állandó ismétlődésével a sámánt eksztatikus állapotba kergesse, illetve, amint ő mondja, "ösztökélje a szellemeit". Vannak hosszabb refrének is, csupa indulatszóból:

oja-hajaj-ha-ojaj-hajaj
ej-hejej-ehej…

Ez is karagasz sámánénekből való. Egy nyenyec sámán csak ezt kurjantgatta:

Je hej! He hej!
Már hallatszik, hogy jönnek,
vidáman nevetve,
hallatszik, hogy jönnek!

Előfordul az is, hogy indulatszó helyett a "jöjj" felszólítás szerepel.
Egy altaji török sámáni szellemidéző ének így kezdődik:

Jöjj ide, ó, ifjú felhő,
a vállamra nehezedve!
Gyertek ide nép s emberek,
Täng-Sari, te, az ég fia,
Ülgön fia, ó, Kergidei!
Te, én szemem a nézésre,
te, én kezem a fogásra,
te, én lábam a futásra,
te én patám, ha megbotlom,
jobbom a dobverőt fogja
zúgva, jöjjél a jobbomra!

A felszólítás után a sámán tompa hangon nyögi a szellem válaszát:

Hé, sámán, itt vagyok!...

Azután a dobot kissé kifelé fordítva megmozdítja, hogy világosan lássák: most fogadta be a dob a szellemet.
A manysi sámán így folyamodik a felsőbb hatalomhoz:

Hét isten hegyeiben levő isten,
ősz fejű öregecske!
Tavi tündérrózsa-fülű férfi,
félénk-fekete-kacsa-fülű férfi,
obi tündérrózsa-levél-fülű férfi,
félénk-fekete-kacsa-fülű férfi,
mint félénk fekete kacsa, olyan a te
hangfigyelő füled,
konyítsd (csapd) lefelé!

Egy nyenyec sámán így kezdte énekét:

o, ou!
Herceg, nagyapám,
kérni akarlak:
ne hagyj el engem!

Ismét egy karagasz ének:

Béke veled, légy egészséges, sárga gyermekem!
Légy egészséges, légy egészséges, sárga gyermekem!
Légy egészséges, légy egészséges, őszfejű!
Jóságos nagyapó, köszöntelek!

A nanaj sámán éneke már szinte méltóságosan ünnepélyes:

Az istentől kegyelem kéretik,
az ég felé meghajolunk,
a csillagoktól kegyelem kéretik…

S most még egyszer térjünk vissza az óroj refrénes karagasz sámánénekre:

Megmarkolom - óroj! - dobom, gúnyám - óroj!
révülgetek - óroj! - rejtezgetek - óroj!
gazdalelkek - óroj! - tanyájukat - óroj!
egytől egyig - óroj! - végigjárom - óroj!
meg nem állok - óroj! - hét tengerig - óroj!
énekmondó - óroj! - leszek, híres - óroj!
zeget-zugot - óroj! - végigjárván - óroj!
révülgetek - óroj! - rejtezgetek - óroj!...

Ezeknek a sámánénekeknek a nyelve nagyon ismerős. Ismerős a magyar mondókákból, népi varázsigékből és népdalokból, ismerős a Kalevalából, a finnek nagy népi eposzából, amelyben lépten-nyomon ráismerünk ezekre a sámánénekekre. S nem utolsósorban meg kell említenünk, hogy sámánénekek igen erősen hatottak József Attila költészetére is; nem egy költeményében visszhangoznak a valamikori sámánok szavai.
Ennek az ősi kapcsolatnak a felfedezése megrendítő érzés ott a helyszínen, mondhatni, a mi őshazánkban. Nemcsak az obi-ugorok hasonló szavaira gondolunk. A "farkas"-t például a karagaszok is ugyanígy mondják: kudurugtig! Mert a kudurug farkat jelent, a -tig képző pedig pontosan megfelel
a mienknek: valamivel ellátott, valamilyenes.
Az emberi kultúra megszakítatlan folyama ez. A mi kultúránk folyamának nem egy forrása van: ha be akarjuk járni ezeket a forrásokat, el kell mennünk az ősi sumér városok romjaihoz, Athénbe, Rómába vagy a végtelen szláv síkságokra.
S el kell mennünk Szibériába is.
Igen, el kellett mennünk és fel kellett jegyeznünk ezeket az ősi rokon-énekeket, mert már nem sokáig él az emlékük. Szibéria sok évezredes éjszakáját is beragyogja most már
a természet és a társadalmi rabság nyűgeitől egyaránt felszabadult ember napja: a világosság és az értelem.