VI. AVATÁS ÉS PÁLYAKEZDÉS

1. "Gyalog" vagy "lovon"

A jelölt tehát előbb-utóbb megtörik, és hozzákezd a sámánkodáshoz. Ez persze újabb problémákat jelent, mert "sámánkodni" csak bizonyos eszközökkel lehet - ezeknek az eszközöknek a fontosságát jól láthattuk a nanaj mesékből -, az eszközöket pedig a sámánnak meg kell szereznie, illetve el kell készíttetnie.
A sámáni "révülés" lényege az utazás. A sámán az alsó vagy felső világba utazik szellemeihez. Kérdés, hogyan történik ez az utazás: gyalog vagy lóháton? Ennek a lélekutazásnak normális körülmények között külső anyagi eszköze a dob, amely, mint látni fogjuk, a ló szerepét játssza. Az új sámánnak azonban még nincs dobja, mert a dob elkészítése bizonyos meghatározott időt vesz igénybe. Ilyenformán addig is, amíg a dob elkészül, más eszközökkel kell helyettesítenie, amelyek lehetnek "lovak", de lehetnek csupán egyszerű vándorbotok is a sámán kezében, aki ebben az időszakban gyalog rója a szellemvilág útjait.
Mint minden mesterségnek, ennek is megvannak az inasévei. A burját sámán avatásáig korbáccsal és úgynevezett "gyalogos" sámánbottal sámánkodott. Az első avatás után már "ló" sámánbotot kapott, de csak a második avatás után jutott dobhoz és dobverőhöz. De még ezután is használhatott vörösfenyőágat, oldalán meghagyott zöld hajtással, zászló módjára ráaggatott szövetdarabbal vagy irhadarabokkal teleaggatott nyírfaágat. Ezen utazott a szellemvilágba. Botja volt az új sámánnak a kumandinoknál - később "a szellemek megparancsolták", hogy térjen át a nyírfaágnyalábra -, "kis" sámánkodás esetén botot vagy korbácsot használnak a jakut sámánok és a szojotok is. A szojot sámánbotot mindig nyírfából faragták és agyaggal vörösre festették. Amíg a sámánnak botja volt, csak "gyalog" járt. Volt olyan sámán, aki egész életében megmaradt a bot mellett, mert "szelleme nem akart dobot".
Ezek a sámánbotok mind faragottak. Elágazásaik számában különböznek egymástól. Az ágakat "fej"-nek nevezték és általában arcszerűen képezték ki: kifaragták a szemet, szájat, orrot, fület. A szojotoknál volt két-, három-, öt- és kilencfejű bot. Színes pamutszövet szalagok és csengők lógtak róla.
A szamojéd sámánok botjai vasból készültek. A szelkupok azt mondták, hogy a vasbot a sámánfát ábrázolja, amelyen "a szó az istenhez megy", rajta "kapaszkodik fel a sámán a felső világba". A ket sámánok a sámáni szertartás előestéjén a szertartás színhelyéül szolgáló kéregsátor bejárata mellett szúrták botjukat a földbe. Ilyenkor azt mondták: "Íme, fája nőtt a sámánunknak, de még milyen gyorsan!"
A dobot megelőző kezdő sámáneszközök között kell megemlíteni az íjat: ezt használták a különböző dél-szibériai török népek. A szamojéd szelkupoknál viszont a bot mellett a dobverő is szokásban volt: amikor az elhívottról teljes bizonyossággal megállapította a sámán, hogy sámán lesz, mindjárt dobverőt rendelt neki, esetleg a sajátját adta kölcsön, hogy avval sámánkodjék. Mivel dobja még nem volt, a fiatal a bal lábát verte a dobverővel, úgy énekelt. A ket sámán is lábát verte tánc közben.
Ezek az ütések a lovát korbáccsal ösztökélő lovas mozdulataihoz hasonlítanak. Vagyis mágikus jelképpel állunk szemben: a sámán "eljátssza" túlvilági lovaglását, s ily módon szinte "gerjeszti" önmagát. Az igazi "ló" viszont a dob, amely ebben az önszuggesztióban hanghatásokkal is segít.

2. Sámándob és dobavatás

Voltaképpen nem is különös, hogy a sámán legfontosabb eszköze a dob, és majdnem olyan "központi alak" a sámáni komplexusban, mint maga a sámán. A dob széles e világon mindenütt fontos eszköze a varázslónak és a mágiának, azért, mert kiváló eszköze a szuggesztiónak; a tömegszuggesztió eszköze a legutóbbi időkig Európában is. Lám a modern hadseregek: a katonákat dobpergés kísérte rohamra, és a dob ütemes dobogása szabta meg a menetelés ritmusát. Sőt: gondoljunk csak mindennapjainkban a dzsesszdob szerepére, és különösen a dzsesszzenekarok dobszólójának hatására.
A dob hangja különlegesen hat az idegekre. Az afrikai tamtamnak kifejezetten társadalmi funkciója van: szuggesztív hatásával a tömeges cselekvés elősegítője. Bizonyos idegállapotban egyenesen szükséges a dob hangja; az ideges ember ujjaival dobol az asztalon, és az általános idegfeszültségben tömegszükséglet a dzsesszdob monotóniája.
A sámáni idegállapotban is szükséglet a dob. Szüksége van rá a sámánnak a maga autoszuggesztív révüléséhez, és a hallgatóságra gyakorolt szuggesztív hatás céljából is. A sámándob a sámán lova, amelyen eljut az alsó vagy a felső világba, a szellemek birodalmába. Dobverőjével úgy üti a dobot, mint a lovat, és minél izgatottabb, minél gyorsabb a dob verése, annál gyorsabb a vágta. Ha jól meggondoljuk, ez a képzettársítás a mi észjárásunk szerint sem logikátlan: hiszen többek között - ha ugyan nem elsősorban - a dob hangja az, amely a sámánt valósággal "belelovalja" a rendkívüli idegizgalomba, ez pedig víziókkal és hallucinációkkal jár, miközben tömegszuggesztív hatásával kielégíti az idegfeszültség levezetésének tömegszükségletét is. Költői képnek is elfogadható tehát: a sámán dobján lovagol be a "szellemek birodalmába".
A dobnak mint a sámán elsőszámú eszközének a jelentőségéhez mért az az ünnepélyesség is, amellyel elkészítik és átadják a használatnak.
Természetesen ez is a szellemek kívánságára történik.
A sámánt sámánősének szelleme hívja, hogy megparancsolja neki, hány és milyen dobot készítsen.
Az "utazás" előtt nagy előkészületekre van szükség. A szagájoknál birkát ölnek, megfőzik jobb szegyét, fejét és lábait, belső részei közül a tüdejét és a szívét. Ezeket viszi majd el a sámán a sámánősnek.
Egy szagáj sámán maga beszélte el nekem ezt az "utazást". Itt most képet kaphatunk azokról a lázálmokról, fantasztikus víziókról, amelyeket ez a görcsös állapot vetít a sámán elé, s amelyeket a sámán és hallgatósága valóságos utazásnak hisz.
"Amikor a sámán a nemzetségi sámánőshöz tart, rátalál egy hegyre. Ennek csúcsán áll a hatoldalú fenyő. Miután a fa lábánál megpihent, továbbindul. Hamarosan keresztúthoz ér, ahol egy láthatatlan sámán ül: a keresztút őrzője. Erről a helyről ágazik el minden út: a szellemeknek szentelt állatok ösvényei, a különböző betegségek útjai, valamennyi vadon élő állat csapásai. Az érkező most könyörög a láthatatlan sámánhoz, és gabonából erjesztett itallal kínálja; ekkor az megmutatja a helyes utat. Ezen az ösvényen halad tovább és egy igen gyors folyócskához ér, fölötte bürü, azon kell átjutnia. Ha már átkelt a folyón, nincs messze a nemzetségi sámánőstől. Hanem még előtte van két szikla, amelyek hol összezáródnak, hol eltávolodnak egymástól. Így mozognak éjjel-nappal. Abban a pillanatban, amikor a sziklák összecsukódnak és kezdenek szétválni, a sámánok áthaladhatnak közöttük. Ha a sámán nem elég fürge, nem sikerül átjutnia és elpusztul. Innen kezdve már a nemzetségi sámán földjei következnek. Itt mindent fekete sziklák borítanak. Itt él a nemzetségi sámánős. A sámánok nem látják, csupán érzik a jelenlétét. Az odaérkezőnek megmutatják sámánfelszerelésének minden tartozékát. Először a dobverőt mutatják meg, majd arra a helyre vezetik, ahol a dobokat őrzik. A dobok után megmutatják neki sámán-fejviseletét és sámánköpenyét is."
A sámánjelöltnek pontosan olyan felszerelést kell készíttetnie, amilyent a sámánős rendelt neki. Nyilvánvaló, hogy a sámándobok és egyéb felszerelések különböző típusait ismerik, és a kezdő sámán jó ideig foglalkozik gondolatban leendő felszerelésével. Mihelyt egy bizonyos típusnál megállapodott, már jöhet is a szellemhívás. Persze a komplexus etnikuma itt már szinte gépiesen működik; a sámánnak a dob elkészítésére vonatkozó "elragadtatása" akkor történik, amikor a szokások, a konvenciók értelmében történnie kell. (A természetfölötti lénynek valamilyen tárgy elkészítésére önkívületi vagy álomállapotban adott parancsa egyéb komplexusokban is ismert; elég, ha a bibliában Noé bárkájára vagy Ezékiel templomára hivatkozunk: az utóbbi esetben a próféta "álmában" szinte műszaki pontosságú leírást és méreteket "kapott az Úrtól".)
A dobnak a sámáni komplexusban elfoglalt központi helyzetére jellemző, hogy "a szellem" aprólékosan megadja az elkészítendő dob minden adatát, sőt, az altaji törököknél a dobok számát is meghatározza, mert a dobok számától függ a sámán életkora. Eszerint a dobok száma három és kilenc közt változhat, és meghatározott az egyes dobok használatának időtartama is: egytől kilenc évig terjed. Amikor az utolsó dob határideje is letelt, a sámán meghal.
Ennek megfelelően ünnepélyes a dob anyagának megszerzése is. A fa kivágása és a dob elkészítése kollektív munka, társadalmi esemény. Csak egyetlen példát idézünk a szelkupoktól:
A dob és a dobverő számára kiszemelt fát két férfi vágta ki: egyiknek a Sas, másiknak a Magtörő Holló nemzetségből kellett származnia. A dob faabroncsól állt, csak egyik oldalán fedték be, rénszarvasbika bőrével. A kávát vörösfenyőből, jegenyefenyőből, ritkábban nyírfából készítették. Olyan fát kerestek, amelynek csúcsán a nap felőli oldal irányában hét egyenes ág nőtt. Miután kivágták, lemezt hasítottak belőle, a tuskón két csapot faragtak, és közöttük fokozatosan meghajlították. A kávára asszonyok feszítették a bőrt. A fogantyú és a fémfüggők elkészítése férfiak dolga volt.
Az altaji törököknél a fa kivágása még ünnepélyesebb és szertartásosabb. Külön fát vágtak ki a dob kávája, és ismét másik fát - nyírfát - a dob fogantyúja számára. A fákat teljesen kidöntötték. Rezonátorokat is kerestek: nyírfataplót.
Ám nem mindenütt döntik ki az egész fát: sok helyütt csak egy-egy szeletet vágnak ki a fából a dob számára. Az altaji kizsiknél egyenesen azt hiszik, hogy a dob fájának kidöntése a sámán gyors halálát vonná maga után. Így vélekednek, sok más néppel együtt, a karagaszok is.
Vagyis a változatok megoszlanak: egyik helyen mindkét fát kidöntik, a másik helyen egyiket sem, a harmadikon a dobkáva fáját kidöntik, a fogantyúét nem, a negyedik helyen fordítva. Az azonban valamennyi változatban közös, hogy a dob fájának jelentősége van; nemcsak a dob, hanem még a fa is, amelyből származik, összefügg a sámán életével. A dob tehát majdnem olyan fontos, mint maga a sámán.
Ezek után szinte természetes, hogy a dobot - európai kifejezéssel élve - valósággal "felszentelik", illetve ahogyan ők mondják, "felélesztik" vagy "betanítják". Amint a kifejezések különbsége is mutatja, itt minőségileg teljesen különböző gondolatokról van szó. A szibériai képzetek szerint a dob nem "szent tárgy", nem "élő személy". A dobot a sámán nem segédeszközének, hanem élő segítségnek, valósággal is "lovának" tekinti.
A dob felélesztésének szertartása igen különös, megérdemli a figyelmet. Annál is inkább mert az olvasónak ezúttal közvetlen élménybeszámolóban lehet része.
A karagaszoknál történt. Amikor a dob elkészült, fehér rénszarvast öltek. Megfőzték a húsát, és minden belső részéből levágtak egy darabkát. Ezeket a húsdarabokat odavitték a dobhoz, amely a sátor ajtónyílásával szemben függött a falon, és mind a dob alá tették, egy földre terített rénszarvasbőr takaróra. A takarón még hat csésze állt: háromban tea, háromban pedig pálinka. Most megkezdődött a sámáni szertartás. A jelenlevők sorban sámánkodni kezdtek, noha nem sámánok voltak, hanem a nemzetség tagjai. Aki kezébe vette a dobot, az előzőleg felöltötte a sámánköpenyt és a fejviseletet is. Tizenöt-húsz percig verte egy-egy vendég a dobot, majd átadta a következőnek. Összesen heten verték a dobot; számuk háromtól kilencig váltakozhatott: a fontos csak az volt, hogy mindig páratlan legyen. Amikor az utolsó vendég is "kipróbálta" a dobot, megkezdődött az ünnepi lakoma, amely késő estig tartott.
A lakoma után maga a sámán vette kezébe a dobot. Révülése reggelig tartott, mert sokfelé kellett "utaznia". Szavaiból a következőket lehetett megtudni:
Először is meg kellett találnia azt a helyet, ahol az a szarvas született, amelynek bőre a dobra került. Ezután sorra járta mindazokat a helyeket, amerre a szarvas élete folyamán megfordult: végig kellett járnia valamennyi folyó mentét, ahol a szarvas járt, fel kellett keresnie azokat a helyeket, ahol a szarvas inni, legelni szokott. Mindenütt a szarvas nyomában lépkedett, egészen addig a helyig, ahol a vadász megölte. Amikor a sámán ideért, elbeszélte a vadászat történetét: ki lőtte le a szarvast, hogyan történt, továbbá, hogy a két vadász miről beszélgetett. Minden részletre kitért: hány éves volt az állat, ki nyúzta meg, ki szabta ki a bőrt és hogyan varrták fel a dobkávára. Nem kis teljesítmény volt ez a szertartás. A sámán nemcsak beszélt, hanem mindent el is játszott: utánozta a vadászat, a bőrkikészítés, a varrás minden mozdulatát. Ezzel a szarvasrész befejeződött; most rátért a sámán arra a fára, melyből a dob kávája készült. Elmondotta, hogy a fa igen öreg volt, háromszáz éves. Arról is beszélt, hol nőtt a fa, milyen volt az élete, mikor volt sok vagy kevés a tápláléka, mikor kapott sok vagy kevés esőt, mikor tépázták viharok. Eljátszotta a fa kivágását, és idézte, mit mondtak közben egymásnak az emberek.
Ezzel tehát a dob története befejeződött, most már a dob funkciója következett. Kiderült, hogy a dob itt, a karagaszoknál rénszarvas: ez az ő hátasállatuk. Most a dob, illetve rén betörése következett: csökönyösködött, nem akarta vinni a sámánt. Reggelig tartott a rénszarvas betörése: a sámán mind avval biztatta, hogy azokra a helyekre lovagolnak majd, ahol életében járt, amelyeket annyira kedvelt. A dob csak reggelre juhászodott meg. Akkor újra hozzáláttak a lakomához, és a levágott rénszarvast - a dob elé tett részek kivételével - teljesen elfogyasztották.
Az éjszakai "utazás" hét napon át ismétlődött meg.
A sórok dob-élesztő szertartása is hasonló, csakhogy ezek sörrel elevenítették meg a dobot: meglocsolták vele a kávát. Ekkor a káva megelevenedett, és a sámán szájával maga mesélte el a jelenlevőknek erdei életét. Ezután a sámán a dob bőrét hintette meg a sörrel, és most az a szarvas éledt fel, amelynek bőrét a kávára feszítették. Ez is elbeszélte életét, azzal az ígérettel fejezve be, hogy jól fogja szolgálni a sámánt.
Az elbeszélés végeztével a sámán átadta a dobját a vendégeknek, és általános dobolás kezdődött: az asszonyok kivételével reggelig mindenki verte a dobot, miközben rögtönzött felszólításokat intéztek hozzá és sámáni varázsigéket idéztek. Érdemes az egyiket meghallgatni, mert - különösen a második fele - ismert a magyar hiedelemvilágból is:

Ki nem festett fekete dob,
körben befedett káva,
hétszemű tarka párduc,
hatszarvú tiszta dob,
kőre lépsz, meg ne botolj!
Jégre lépsz, el ne csússz!
Vízbe gázolsz, bele ne essél!

Amikor aztán a dobra ráfestették a szükséges rajzokat is, ráaggatták a függőket, díszeket, s így teljesen elkészült, a sámán "elindult", hogy megmutassa dobját a szellemnek, aki a dob készítését elrendelte. A szellem aztán apróra megvizsgálja a dobot, ellenőrzi méreteit, a függők számát stb. (Persze mindezt a sámán "játssza el".) Ha valami nem egyezik az előírással, a sámánős haragra gerjed. Ezt a "dob-bemutatást" különösen a szagájoknál veszik komolyan. A dob ellenőrzése után a nemzetségi sámánős szellemeket ad a sámánnak, s ezzel a "mestervizsga" befejeződik. A sóroknál nem a nemzetségi sámánős, hanem valamelyik hegyi szellem rendeli el a dobkészítést. Rendszerint a Musztag-hegy szelleme rendelkezik a sámánok sorsával, az ő három fia vizsgálja meg a dobot. Ennek külső megnyilvánulása az, hogy a sámán háromszor egymásután teljes erejével beleüt a dobba. Ha nem reped meg, akkor a dob használható. A cselkanoknál kilencszer ütnek teljes erőből a dobba.
A sámándobnak oly nagy a jelentősége, hogy nem egy sámánhitű népnél a dob-felélesztés után a sámánavatás már el is maradhat. Vannak azonban népek, amelyeknél a dobavatás mellett a sámánavatást is meg kell tartani.

3. A sámán avatása

A sámán avatása nem egyéb, mint az új sámán bemutatkozása a szellemvilágban. A gyakorlatban ez voltaképpen próba, amit az új sámánnak meg kell állnia. Nemcsak a sámán egyéni képességeit próbálja ki a nemzetség, hanem a "szerencséjét" is, vagyis, hogy mennyire oltalmazzák a szellemek. Ez a próba már kizárólag a babonás hiedelmeken alapszik, és semmiféle valódi, gyakorlati jelentősége nincs; a hiedelem már elszakadt valóságalapjától és önálló életet él. A szellemek oltalmazó erejének kipróbálása a sámán életét veszélyezteti, anélkül hogy a próba sikerének valami jelentősége lenne további sámántevékenységére nézve.
Itt van például az a képtelen "próba", amelynek a Tarbagatáj-hegységben lakó mandzsu-tunguzok déli ágához tartozó sibók vetik alá sámánjukat. Létrát készítenek két hosszú rúdból és kardokból: a kardok a létra fokai. Ezt a létrát éjjel állítják fel, teljesen merőlegesen: alsó végét beássák a földbe. A "sámánvizsgára" nagy tömeg gyűlik össze. Az avatandónak a rokonai fehér bikát hoznak, ezt a vizsgázó sámán megsebesíti, és száját a sebre tapasztva iszik a bika véréből. Ezután magára ölti a sámánöltözéket, és lassan megindul felfelé a kard-létrán. A lábán nincs cipő. Derekán kötél, ennek végét odalent fogják. Mikor az új sámán elérte a legfelső fokot, szellemeihez és sámánőseihez fordul, segítséget kér tőlük. Ekkor odalent meghúzzák a kötelet és lerántják az új sámánt a magasról a földre. Bár a létra köré előzőleg szalmát terítettek, a zuhanás így is elég veszélyes, és az új sámán nemegyszer súlyos zúzódásokat szenved a fején, karján, lábán vagy testének más részén, sőt, az is előfordul, hogy azonnyomban szörnyethal. Ha a zuhanást aránylag ép bőrrel megúszta, akkor teljes joggal sámánná válik.
A magyarázat persze önként adódik: ha nagy baja történt a sámánnak, akkor a szellemek elutasították; ha szerencsésen megúszta, nyilván a szellemek oltalma alatt áll. (Ez a gondolat nem ismeretlen az európai eszmevilágban sem: emlékezzünk csak a középkori boszorkányperek vízpróbáira. Ha a vádlott lemerült - és természetesen megfulladt -, akkor ártatlan volt, nem volt boszorkány; ha a víz felszínén maradt, azt csakis a gonosz segítségével érhette el, következésképpen boszorkány volt, s bírái halálra ítélték.) A sámánavató próba esetében a "szellemek" hite már nyilvánvalóan puszta babonaság, és nem a megsejtett objektív erők gondolkodásbeli transzponálása; hiszen itt egy tudatos emberi cselekvés előre kiszámítható következményeiről van szó, amelyeknek kimenetele csakis a vak véletlentől függ. Erre sem árt rámutatni, mert eleve meg kell cáfolni azokat, akik a vallásos gondolkodást mint "költészetet" veszik védelmükbe, és nem hajlandók tudomást venni azokról a veszedelmekről és károkról, amelyekbe a fantasztikus elképzeléseken és illúziókon alapuló hit sodorja az embert.
Ugyanezen az éjszakán még egy jelképszerű létramászást kell a jelöltnek elvégeznie. Saját házában állítanak fel egy kilencfokú létrát. Peregnek a dobok, és az új sámán felszökken a létra első fokára. Akkor az öreg sámán megkérdezi: "Meddig jutottál el?" Az új sámán így válaszol: "Az első sorompóig jutottam." A következő ugrással már a második fokon terem. Összesen öt ilyen ugrást tesz. Az ugrások között dobját veri és táncol. Nos, a létra kilenc foka az ég kilenc tájának felel meg; eszerint az új sámánnak nem kell az ötödik égnél tovább jutnia.
Figyelemre méltó, hogy ezt a létrát a sibók sajátos névvel jelölik: csakoran. Ez pedig "feketehajú nyírfá"-t jelent.
Vagyis a létra eredetileg nyírfa volt.
S valóban: nem egy sámánhitű népnél a sámánavatás fő kelléke nyírfa. A burjátoknál két nyírfát gyökerestül ásnak ki a földből: az egyiket a sámán jurtájában beássák a földbe a tűzhely mellett úgy, hogy koronája kiemelkedjék a jurtából a füstnyíláson. Ezt a fát "ajtóőrnek" nevezik, mert "megnyitja az utat a sámán előtt a felső világba". (A fa az avatás után is ott marad, így könnyen felismerhető a burját sámán jurtája.) A másik fát a jurtán kívül ássák be a földbe: ezen fognak az avatási szertartás alatt a felső világba felmászni. Felállítanak még kilenc "száraz nyírfát" (nincs gyökerük), felavatják a "vesszőparipát" (ez lesz a sámán lova), majd az avatás reggelén kumiszt áldoznak, az új sámánt pedig behintik és bekenik kecskevérrel. Ez voltaképpen tisztító eljárás, amit a vízzel való tisztításnak kell követnie.
Ez után kezdődik az "utazás a felső világba". Az öreg sámán, a "sámán-atya" a nyírfán felmászik a fa tetejéig, közben kilencszer megkerüli a törzset, mintha csigalépcsőn menne. Ez a kilenc égréteg bejárását jelenti. A "sámán-atya" után az új sámán kezdi meg "utazását", az előbbihez hasonló módon. A fa tetején közli a szellemek kívánságát: a lent levők melyik szellemnek áldozzanak pálinkát.
Ennek a famászással egybekötött avatásnak sok változata van; igen sok helyen berovátkolják a fát, lépcsőfokokat vágnak belé. A "felső világba" való utazás mágikus eljátszásán kívül ez a fáramászás bizonyos pszichikai szükségletek kielégítéséből származhatott: emlékezzünk csak arra, milyen gyakran járnak a szibériai idegrohamok famászással és ágak között való elrejtőzéssel. (Az alvajáró, a "holdkóros" mászási kényszere is közismert!) Az általánosan elterjedt fáramászástól csak a jakutok mutatnak eltérést: náluk a jelölt nem fára, hanem hegyre mászik fel, a vérrel való megtisztítás azonban itt is ugyanúgy szokásban van.
Mindezek után végre "révbe jutott" a kiválasztott: most már teljes értékű sámán, akinek határozott helye és feladata van a nemzetség közösségében.