III. A SÁMÁNOK VILÁGA

1. Szibéria és népei

Az Urálon túl a Behring-szorosig, az Északi-Jegestenger szomszédságában nyúlik el ezer és tízezer kilométereken az
a hatalmas földterület, melynek neve a telet, a havat és a jeget idézi: Szibéria.
Ez a földdarab igen hosszú ideig ismeretlen és félelemgerjesztő volt. Legészakibb tájain, a kietlen tundrán, csak Észak edzett és gyér növényzete tenyészett; délebbre hatalmas nyírerdők s fenyvesek, a járhatatlan, áthatolhatatlan tajga húzódott; legelőin rénszarvascsordák, nyomukban prémekbe öltözött, kiálló arccsontú emberek. Az oroszok már a XVI. században megvetették itt lábukat, de csak a legbátrabbak és legedzettebbek mertek letelepülni, s ezek a telepek is irdatlan messze estek egymástól.
Szibéria szűzföldjét az oroszok próbálták feltörni. Addig Szibéria népei, sem az ősnépek, a ketek, a giljákok, a jukagirok vagy a csukcsok, sem a később bevándoroltak nem próbálkoztak itt földműveléssel. A zord éghajlat csak az állattenyésztést, a vadászatot és a halászatot tette lehetővé, s így igen hosszú ideig megrekedtek a fejlődésben.
Az Urál vidékén éltek a halász-vadász finnugor népek: a manysik és a hantik, s velük az a finnugor néptörzs is, amely később elvándorolt, s amelyet a tudomány ma "előmagyarok"-nak nevez. Északabbra a finnek és lappok meg a szamojédek laktak. Ez utóbbi összefoglaló szón négy népet értenek: a nyenyeceket, az enyeceket, a szelkupokat és a nganaszánokat.
A török csoporthoz tartozó népek délebbre laktak, a jakutok kivételével; éppen ezért a törökök általában nomád pásztorkodással foglalkoztak: az altaji és abakáni törökök, a karagaszok, szojotok.
A Bajkál-tó vidékére egy mongol csoport is felvándorolt: a burjátok. Egyébként a mongolok Szibériától délre, Mongóliában és Kína északi részén legeltettek.
Szibériában szétszórtan, e hatalmas terület szinte minden pontján találkozunk mandzsu-tunguzokkal: északon az evenkikkel, és az evenekkel délen a nanajokkal és az udehékkel.
Ezek a népek mind a történelmi időkben vándoroltak be Szibériába, esetleg az Urál és az Altaj vidékéről, de már itt találták az ősszibériaiakat: a keteket, giljákokat, jukagirokat, csukcsokat, korjákokat, kamcsadálokat, eszkimókat és a rejtélyes eredetű ajnukat.
Milyen volt ezeknek a népeknek az életmódja? Valóban elmondhatjuk, hogy ezek a népek évezredeken át hozzászoktak a nehéz megélhetéshez és a mostoha körülményekhez.
A táplálékot megtermelni nemigen tudták, inkább csak megszerezték; a termelő tevékenység legmagasabb fokára azok a népek jutottak, amelyek az állatot nemcsak megölték, hanem tenyésztették is, vagyis a nomád pásztorok. Lakóhelyük többnyire sátor volt; legjellemzőbb az úgynevezett jurta, a kör alakú nemezsátor; ilyenben laknak ma is a mongol pásztorok, és ilyen volt a honfoglaló magyarok sátra is. A folytonos vándorlás gyakori környezetváltozással jár, újabb és újabb adottságokhoz kell alkalmazkodniok. Társadalmi formájuk a nemzetségi társadalom: a legelőterületeket nemzetségenként jelölik ki, a nemzetség legelője közös. A nemzetségek létszáma változó; ma például általában mindössze négy-öt sátoralja.
A nemzetségnek két nevezetes és vezető tagja volt: a nemzetségfő és a - sámán.

2. Állatok és emberek

Az emberek élete az állatoktól függ. A növényzet nem olyan, hogy az ember közvetlenül fogyaszthatná; csak az állatok húsa és teje táplálja az embert, s az állatok bőre, szőrzete, prémje ruházza. A vadász élete attól függ, van-e elegendő terítékre kerülő vad, s a pásztor élete attól függ, jó legelője van-e az állatoknak.
Csoda-e, ha az ember ilyen körülmények között úgy tiszteli az állatot, mint gyermek az anyját? Ez a szoros függés az állatoktól úgy tükröződik a szibériai ember képzeletében, mintha az állat szülője, őse volna, mintha az életét is az állatnak köszönhetné.
A vadállatok közül, amelyek a vadásznépek megélhetését biztosítják, elsősorban a szarvas különböző fajtáit kell megemlítenünk: a rént, a jávort, a nemes szarvast és a törpe fajtákat. Azonkívül a medvét és a kisebb prémes állatokat: a rókát, menyétet, nyestet, cobolyt, továbbá a különböző madarakat. A legeltetett patás állatok közül itt, a rideg környezetben, csak a legigénytelenebb él meg, az amelyik jól bírja a hideget és a nem éppen dús növényzetet. Így hát a pásztorok túlnyomórészt rénszarvast tenyésztenek, a rénszarvas határozza meg egész életüket. Egyes helyeken, délen előfordul a szarvasmarha is, de ez ritka. A lovat viszont általában ismerik, különösen a törökök és a mongolok.
Miként az ember anyagi léte az állat anyagi lététől függ, a természetfölötti erőket megszemélyesítő szellemek is jórészt állat alakúak. Éppen ezért a sámán minden tevékenysége hangsúlyozza az állati eredetet és a maga állattá válását. Fején szarvasagancsot vagy madarat visel, ruhája rénszarvast jelképez. Más sámánköpenyek valamilyen madárnak (sasnak, búvárkacsának stb.) az ábrázolásai, s jelképesen megtaláljuk rajtuk a madár szárnyát, farkát, csontjait.
A ragadozók és dúvadak az ártalmas szellemeknek adnak alakot. A farkas például igen gyakran ellenséges szellemet jelent.
Jól meg kell értenünk: a szibériai vadász és nomád pásztor képzeletében a maga anyagi léte, mindennapi élete tükröződik, éppen úgy, mint a magasabb kultúrákban. Csakhogy míg a feudális társadalmi és gazdasági rend, a magántulajdon, az úr-szolga viszony, a földesúri despotizmus, a hűbéri hierarchia viszonyai az égi úrban, az égi úrnak soha ki nem fizethető tartozásban, az égi hierarchiában, vagyis a kereszténység vallási komplexusában tükröződtek, addig a halászat-vadászat és a nomád pásztorkodás egyszerűbb viszonyai a természetfölötti világot állatalakokkal népesítették be.
Az emberi képzelet teremtette szellemvilágok mindig az ember földi létének "égi" másai. Lám, az európai spiritiszták szellemvilága sem egyéb, mint félművelt és finomkodó polgár- és kispolgárszellemek polgári köztársasága. A "misztikus" jelenségekben voltaképpen semmi titokzatos nincs, sem a nagyvárosok elsötétített szobáiban, sem a mongol pusztán vagy az evenki sátorban.

3. A féléves éjszaka

A szibériai halász-vadász és nomád népek életviszonyaira nemcsak az a jellemző, hogy életük szinte összesimul az állatokéval. Tekintve, hogy a táplálékul szolgáló állatokban nem éppen nagy a választék, s az állatok sem igen válogathatnak eledelükben, óhatatlanul előtérbe kerül a kérdés: milyen is ezeknek az embereknek a táplálkozása?
Ez a táplálkozás bizony egyoldalú. Sok minden hiányzik belőle, amit mi megszoktunk. Hiányzik a gabona, a gyümölcs - tehát számos vitamin. Főtáplálékuk a hús, a tej, s a tejből készült szeszesitalok, a kumisz és az arhi. Ez a táplálkozás maga is alkalmazkodik az éghajlathoz: a szibériai embernek állandóan pótolni kell az elvesztett kalóriát. Verhojanszkban, a föld leghidegebb lakott helyén -63°-ot mérnek. Éppen ezért itt mindenki mindig jól fel van öltözve, az emberek bőrét nemigen éri a nap. Már csak azért sem, mert a nap csak fél évig süt a sarki vidéken, aztán fél évre lenyugszik. Féléves éjszaka! Örökös félhomály, didergető hideg, csípős szél. A következő fél évben ugyan éjszaka sem megy le a nap, de ekkor is keveset melegít.
Persze, az éghajlati viszonyoknak is sok fokozata van. Mongóliában például kétségtelenül más az éghajlat, mint a csukcsok vagy jakutok földjén, nem is szólva a Behring-szoros túlsó partján élő alaszkai eszkimókról, akik még kunyhóikat is jégből és hóból építik. Ám Mongóliában sem sokkal kedvezőbb a természet: a hatalmas ország nagy része sivatag.
Azokra a kutatókra, akik Európából szoktak kirándulni a szibériai vadászok és nomádok földjeire, általában igen megrendítő hatást tesz ez az éghajlat, akárcsak a tundra és a tajga minden emberi méretet felülmúló roppant végtelensége és hideg zordsága.

4. "Sarki hisztéria?"

Az emberek, akik ilyen körülmények között laknak, évezredek alatt nyilván alkalmazkodtak lakóhelyükhöz. Számukra ezek a körülmények a természetesek. Nem egy kutató volt, aki erről megfeledkezett. A maga érzékelésein mérte a szibériai népek magatartását, természetét, s így nyilvánvalóan téves eredményekre jutott.
Abból kell kiindulni, hogy az a szervezet, amely gyakori környezetváltozáshoz, alacsony hőmérséklethez, bizonyos vitaminok állandó hiányához, más tápanyagok túlsúlyához, kevés napfényhez, féléves fehér éjszakához és féléves homályhoz, esetleg sarki sugárzásokhoz szokott, nyilvánvalóan más tulajdonságokat fejleszt ki magában, mint az, amelyik más körülmények között éli le életét. Lehetetlen, hogy ennek ne legyenek meg a megfelelő bőr-, vérkeringési, csont- és idegrendszerbeli elváltozásai. Ám mihelyt ezek az elváltozások állandókká válnak, mihelyt az ember természeteként jelentkeznek, máris normálisaknak tekintendők, mint ahogyan azok is.
Egyes kutatóknak az volt a véleményük, hogy a szibériai népek állandó nem normális állapotban élnek, vagyis természetes állapotuk a betegség. A szélsőségesen hideg éghajlat alatt élő ember idegrendszerbeli sajátosságait egyszerűen betegségnek fogták fel, és elnevezték "sarki hisztériá"-nak.
Mik ennek a "sarki hisztériá"-nak a tünetei?
A szibériai ember könnyen kerül élénk vagy depressziós hangulatba. Hangulatváltozásai érthetetlen cselekedetekre ragadják: például elfut a közeli erdőbe és napokig egy fa ágai között tartózkodik, vagy máshová "rejtőzik el" a többiek elől. Van, amikor nem fut el, csak lefekszik és különös félálomban alszik, álmában beszél, sőt cselekszik is, mégsem tud magáról, és eszmélése után nem emlékszik semmire. Megtörténik, hogy hirtelen hall egy szót vagy lát egy mozdulatot, s mindjárt utánozza, sőt ösztönösen meg is tanulja, és attól kezdve öntudatlan állapotban gyakran alkalmazza.
Mindezek arra indították a kutatókat, hogy ezt az idegrendszerbeli állapotot "hisztériának", mégpedig különleges, "sarki" hisztériának nevezzék.
Nem valószínű azonban, hogy évezredes betegségről volna szó. Különben is: a "sarki hisztéria" jelenségei közül nem egy csodálatos módon fellelhető a tropikus vidékeken élő népek között is, így például az említett imitatív (utánzó) tevékenység. Afrikai négerek és malájok szintén képesek félig önkívületi állapotban állatok mozdulatainak és hangjának utánzására.
Itt minden bizonnyal nem betegségről, hanem egy idegrendszerbeli sajátosságról van szó, amely kétségtelenül összefügg a szélsőséges éghajlattal, az alkalmazkodás változó feltételeivel és mindazzal, ami evvel együtt jár.
Különös jelentőséget kell tulajdonítanunk a rendkívüli utánzó érzéknek. Ez az ösztönös utánzás valami hirtelen, váratlan hatás után jelentkezik. Feljegyezték, hogy a cári hadseregnek egy evenkikből (tunguzokból) álló százada nem kis meglepetésben részesítette parancsnokát: egy hirtelen vezényszó után az egész század kórusban ismételte a vezényszót, s amikor a tiszt ezért lehordta őket, pontosan ismételték a tiszt szidalmait is. Mindent ismételtek mindaddig, amíg eszméletre nem tértek. Ugyancsak az evenkik között szokásos, hogy majdnem mindenkinek van egy "mutatványa", amelyet csak bizonyos idegállapotban tud bemutatni. Kétségtelen tény az is, hogy a sámánok önkívületi állapotban olyan nyelveken beszélnek, amelyeket józanul sohasem használnak. Ezek a nyelvek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket valamikor, esetleg gyermekkorában, a sámánnak alkalma volt ösztönösen úgy elsajátítani, hogy amit tanult, arra tudatos állapotban nem is emlékezik.
Mindehhez hozzájárul a hallucinációra való hajlam, aminek okát ugyancsak a sarki körülményeknek az idegrendszerre gyakorolt hatásában kereshetjük.
Ezek tehát általános tulajdonságok, az arktikus körülmények között élő ember sajátosságai. A hosszú fél-alvások, elrejtőzések, hirtelen depressziók, az agykéregben nyugvó szavaknak és mozdulatoknak hirtelen előbukkanásai, a tudat és a gátlások kikapcsolódásai nem különleges jelenségek
a mongoloknál, a tunguzoknál és Észak, illetve Kelet más sámánhitű népeinél.
S ha ez így van, máris megérkeztünk a samanizmus megismerésének küszöbéhez. Érthető tehát: természetfölötti erőktől való félelem, részben totemisztikus állatkultusz, mint a vadászat és állattenyésztés velejárója, különleges sarki körülmények és az ezeknek megfelelő szervezeti és idegrendszerbeli elváltozások: íme, ezek alkották meg azt a komplexust, amelyet samanizmus néven ismerünk.
A sámánban ezek a feltételek nyilván felfokozottan vannak meg: idegrendszere érzékenyebb a többiekénél, s ilyenformán nem tudja elkerülni "a szellemek hívását". Így ő lesz a közvetítő az emberek és a "szellemek" között, egész élete fokozott idegtevékenységben telik el. A sámánhit szerint a sámánt sok veszély fenyegeti a szellemek részéről. Bármikor meg is halhat vagy "örökre elrejtőzhetik", vagyis megőrülhet. Tisztában vannak tehát a sámán túlzott igénybevételének veszélyeivel. A sámán számára azonban a sámánkodás olyan kényszer, amely elől nem tud kitérni; nemcsak saját idegrendszere kényszeríti erre, hanem az a "szellem", vagyis objektív erő is, amelyet társadalomnak nevezünk. Az évezredes társadalmi szokások összessége igen erős "szellem". Ezt a "szellemet" egyetlen sámán sem tudta legyőzni, csupán a világosságra ébredt, új világot építő ember.