II. VARÁZSLÓK, PAPOK, ORVOSOK

1. A samanizmus helye a vallástörténetben és a vallásetnológiában

Ha a samanizmust meg akarjuk érteni, át kell tekintenünk azt a kulturális területet, amelyben a samanizmus színre lép. Az embernek azt a kulturális tevékenységét, amelynek során a természet és a társadalom objektív erőihez való személyes viszonyát, a külső világot igyekszik meghatározni, az ismeretlen erőket tükröző fantasztikus képzetek alapján, vallás néven szokták összefoglalni. Ennek a kulturális tevékenységnek a története a vallástörténet, összehasonlító tudománya pedig a vallásetnológia.
A ma ismert vallásokig hosszú út vezetett, s tudnunk kell azt is, hogy ezek a vallások korántsem uralkodnak az emberiség egészén. A természeti népeknek eleinte csupán hiedelmeik voltak; a mai természeti népeknek már hitviláguk is van.
A természeti ember úgy veszi tudomásul a természet erőit, hogy tehetetlennek érzi magát velük szemben és fél tőlük. Képzeletében ezek az erők nem természeti, hanem természetfölötti erőkként jelentkeznek. A tudatosan cselekvő ember tudatot és személyiséget ajándékoz ezeknek a félelmetes "természetfölötti" erőknek, s ezek a láthatatlan, hatalmas személyek szellemekként vonulnak be fogalomtárába. A természeti ember fél a halottaktól is; a személyiség megszűnését nem tudja elképzelni, ezért úgy gondolja, hogy az ember a halála után szellemalakban él tovább. Az ősök szellemei együtt laknak, vándorolnak a hordával, a nemzetséggel, a törzzsel, az élők tisztelik őket, és minden módon igyekeznek elkerülni az ősök és a természeti erők szellemeinek haragját. Mert a szellemek lehetnek barátságosak és lehetnek ellenségesek az ember iránt; hiszen a természeti erők is hol hasznosak, hol károsak. A természettel való szoros együttélés olyan képzeteket teremt, hogy az ember, a nemzetség vagy törzs valamilyen természeti jelenségtől: növénytől, állattól, hegytől, folyótól stb. származik. Így keletkezik a nemzetség ősét jelképező totem, amely leggyakrabban állat. A totem vadászata a nemzetség tagjai számára rendszerint tilos, vagyis tabu.
A nemzetségi totembe, a hiedelem szerint, az ősök szellemei költöznek be, s ezeket a szellemeket szűntelenül jóindulatra kell hangolni, hogy a többi állat vadászatában segítsenek.
A szellemek megnyerésének egyik módja az áldozat, a másik a mágia. A mágia már tovább megy egy lépéssel: kényszeríti a szellemeket az ember szolgálatára. Ez a kényszerítés általában a vadászat vagy egyéb szükséges tevékenység drámai eljátszásával történik, vagyis a mágia voltaképpen "edzés", "próba", a szükséges mozdulatoknak a reflexekbe való bevésése. Csakhogy mivel a természeti ember nem tud a reflexekről, ő ezt a szellemek kényszerítésének nevezi.
A természetfölötti erők tiszteletének ezeket a megnyilvánulásait latin szóval kultusznak nevezik; az ezzel kapcsolatos jelenségek a kultikus jelenségek.
Nos, a mágia már bizonyos fejlődést jelent a kultikus jelenségek között, hiszen azt bizonyítja, hogy az ember már nemcsak fél a természeti - az ő megfogalmazásában "természetfölötti" - erőktől, hanem bizonyos mértékig befolyásolni is tudja őket. Ám a vadászaton és a termékenységen kívül egyéb erők - az ő képzetei szerint egyéb "szellemek" - is vannak, amelyeket valamilyen módon befolyásolni kell. Így például a betegségek, amelyek e természeti hiedelemvilág szerint ugyancsak szellemek, mégpedig rossz szellemek művei. A gyógyítás a természeti ember szemében annyi, mint az ártó szellemet kiűzni az emberből. Arra is szükség van, hogy a szellemek elárulják a jövőt, és segítsenek az embernek döntései meghozatalában.
Az ember tehát bizonyos viszonyba lép a megszemélyesített természeti, illetve "természetfölötti" erőkkel: fél tőlük, tiszteli, de ugyanakkor igyekszik kihasználni, kívánsága teljesítésére kényszeríteni őket, esetleg szövetséget köt velük.
Ez a kapcsolat lehet általános: a nemzetség minden tagja érintkezik a szellemekkel, befogadhatja őket, közvetlenül igénybe veheti gyógyító vagy segítő erejüket. Madagaszkár szigetén például, a trumba-kultusz során, a szellemek egyes asszonyokat megszállnak, és ilyenformán gyógyítanak. Ezek a "megszállások" csak alkalomszerűek, és mindenki részese lehet. Elterjedtebb azonban a "beavatott", titkos szövetségek rendszere. Ilyen kultikus szövetséget találunk az észak-amerikai indiánoknál vagy Óceániában, ahol a duktuk vagy ingiet titkos szövetség közvetíti a szellemek és az emberek között, és varázslattal kényszeríti szolgálatára a szellemeket. Leggyakoribb azonban az, hogy a nemzetségnek csupán egyetlen tagja "specializálódik" a szellemekkel való érintkezésre. Ennek az egyetlen embernek a foglalkozása a mágia, a gyógyítás, a jóslás, az áldozatok bemutatása, ő közvetít a természetfölötti erők és a nemzetség tagjai között. Ezt az embert általában varázslónak, más esetekben, különösen magasabb fokon, papnak hívják, bár bízvást orvosnak is lehetne nevezni. Az indiánok varázslóját a német szakirodalom valóban "Medizinmann"-nak, orvosságos embernek hívja.
A varázsló általában különleges ember, olyan tulajdonságai vannak, amelyek megkülönböztetik a nemzetség többi tagjától. "Tudománya" van, azonkívül hajlamos az önkívületre, az eksztázisra. Ezt különböző izgató vagy bódító hatású növények élvezetével segíti elő, és hanghatásokkal, maszkokkal is dolgozik. Ma azt mondanók rá, hogy "hisztérikus" vagy "neuraszténiás", vagy azt, hogy "művészi hajlamai vannak". Magára ölti a nemzetség totemállatának a bőrét, és totemállatnak képzeli magát. Megérti a szellemek beszédét, és ezek az ő szájával szólnak az emberekhez. Növényismerete segítségével, valamint mágikus tevékenységgel, igen gyakran szuggesztív vagy hipnotikus úton gyógyít, távol tartja az ártó szellemeket, sőt, Szudánban "lélekőrző" feladata is van: vigyáznia kell, hogy az ártalmas szellemek ragadozó állatok képében meg ne jelenjenek és el ne rabolják az emberek lelkét. Vannak varázslók, akiknek lelke az égbe ragadtatik, akiket szellemek szállnak meg és mint médiumok, a szellem közvetítőivé válnak.
Ezeket az ősi elemeket nem nehéz fölfedezni a modern vallásokban: az áldozatot bemutató pap, az isteni lény testévé "lényegülő" táplálék, s az isten "lenyelése", az "isten igéjét hirdető" evangélizátor, a "megidézett szellem" megszállta spiritiszta médium - nem egyéb-e mindez, mint az egykor természeti körülmények között élő ember hiedelmeinek és kultikus tevékenységének továbbélése?
Szibéria nomád és félnomád állattenyésztő népeinek "közvetítőit" sámánoknak nevezzük. A sámánokat más népek hasonló feladatú varázslóitól és papjaitól mindenekelőtt az különbözteti meg, hogy a sámán közvetlenül és tetszése szerint "érintkezik" a szellemekkel, hogy a sámánt a szellemek "kiválasztják", "elhívják" és akarata ellenére kényszerítik a sámánságra. A samanizmus nem korlátozódik Szibériára, módosult formáit, vagy legalábbis hatását, fölleljük az észak- és dél-amerikai indiánok között is, akiknek
a szibériai mongol fajtájú népekkel való antropológiai rokonsága és közös eredete legalábbis feltehető. Igazi hazája azonban kétségtelenül Észak-Ázsia, tehát a szibériai tundrák, tajgák és a végtelen füves sztyeppek vidéke.

2. Vallás-e a samanizmus?

Tisztáznunk kell még azt a kérdést, hogy vallás-e a samanizmus. Vagyis úgy beszélhetünk-e a samanizmusról, mint a buddhizmusról, a kereszténységről vagy a mohamedanizmusról? Ha egy tunguzt - aki esetleg még ma is sámánhoz fordulna ügyes-bajos dolgaiban - megkérdeznénk, milyen vallású; valószínűleg hallgatna, mert nem tudna mit válaszolni. Azt azonban semmi esetre sem felelné, hogy "sámánhitű vagyok".
A szibériai népeknek általában van, illetve volt egy világképük, mely szerint három világ és még több ég van, egyesek szerint tizenhét. Úgy képzelték, hogy a szellemek beavatkoznak az ember életébe, és ez a beavatkozás a sámán közvetítésével történik, akit a szellemek megszállnak (ezek a szellemek többnyire totememlékek, tehát állatősök szellemei), a sámán utazásra indul a különböző világokba és ott szellemekkel érintkezik, mindenfélét megtud tőlük, továbbá, hogy a sámán állattá (rénszarvasbikává stb.) tud változni, hogy megküzdjön más sámánokkal.
Mindez azonban még nem lépi túl a mindennapi gyakorlati szükségletek kereteit. A sámán a szellemek segítségével felvilágosításokat ad, gyógyít, jósol. Ez még nem teszi vallássá a samanizmust. Hiányzik belőle az elvont filozófia, hiányoznak a tételes erkölcsi törvények, vagyis nincs filozófiai és morális rendszere. A samanizmusnak nincs tízparancsolata, nincs bibliája, koránja, nincsenek védái. Egyik szibériai nép ezt tiszteli istenként, a másik amazt, a harmadik semmit sem. Ám ezeknek az isteneknek nincs sok szerepük. A legelőről legelőre vándorló nomád állattenyésztők, pásztorok és vadászok az éghajlat, a természet zord körülményei között napról napra igyekeznek megküzdeni a természeti erőkkel, a nemzetségi társadalom ősi demokráciájában nem ismerve urat és szolgaságot.
A sámán szó maga sem papot jelent. Ez mandzsu-tunguz nyelven "tudó, tudós". Előfordul saman, szaman és haman alakban. A többi sámánhitű nép más szavakkal jelöli a sámánt. A manysik és hantik sámánjáról, vagyis a kajné humról és a kejta horól már volt szó. A burját-mongoloknál
a sámán bő, ami azért nevezetes, mert a magyar nyelvben is megtaláljuk bű alakban, a bűvölés és a bűbáj szavakban.
A dél-szibériai törökök kam, ham, a jakutok ojun, a szamojédek tad'ib'e, a lappok oadie szóval jelölték a sámánt. Ezek a szavak mind a sámán tevékenységére és képességeire vonatkoznak, akárcsak a mandszu-tunguzoké: a jakut szó "ugráló"-t, a szamojéd pedig "eksztázisba jutott"-at jelent.
A samanizmust tehát nem nevezhetjük vallásnak.
A sámánhit - legalábbis feltehető származása szerint - nem más, mint a képzeteknek az a halmaza, amellyel a szibériai (tehát sajátos arktikus, vagy sarki körülmények között élő) állattenyésztő, halász és vadász igyekezett szabályozni viszonyát az őt körülvevő természeti, illetve saját képzetei szerint természetfölötti erőkkel.
Ám éppen az a különös, hogy ez a szabályozás végül is milyen alakot öltött.