I. "CSALÁDI HAGYOMÁNY"

1. Táltosok

Nem kell a honfoglaló magyarság ősi hitvilágával foglalkozni ahhoz, hogy valaki tudjon a táltosokról. Már az elemi iskolában mindenki megtanulta, hogy a honfoglaló magyar törzsek, nemzetségek "papjai" a táltosok voltak, "akik fehér lovat áldoztak Hadúrnak". A "Hadúr" csak késői kitalálás, a "pap" kifejezéshez is sok szó férhet, de táltosok valóban léteztek. Nemcsak a krónikák őrizték meg emléküket, hanem az eleven néphagyomány, sőt, a "táltosló" kifejezésben az irodalmi és a köznyelv is.
Mert csak lelkiismeretes, pontos, szakszerű kutatás kellett hozzá, hogy kiderüljön: nem papok voltak ezek az egykori táltosok, hanem sámánok, olyanok, amilyenek még harminc-negyven évvel ezelőtt is nagy számban tevékenykedtek Ázsia s még közelebbről Szibéria füves pusztáinak úgyszólván valamennyi nomád vagy félnomád állattenyésztő népénél.
Magyarország legfiatalabb és legmodernebb városában, a szocializmus és a technika korszakában született Dunaújvárosban van egy utca, neve: Táltos utca. Ez az utca persze nem a néhány éve épült modern városrészben van, hanem az Óvárosban, az egykori Dunapentelén. Az utcát nem hivatalosan keresztelték el így, hanem a nép adta a nevét az utcában lakó Berceli Jóskáról, aki a századfordulón élt, s ugyanabban a házban lakott, amelyben most az unokái. Az ottaniak szerint - és ezt az unokák is így tudják - Berceli Jóska táltos volt. Megismerték már gyermekkorában két sor fogáról, zárkózott, kódorgó természetéről; később meg arról, hogy meg tudta mondani, hol van kincs a földben. Még a római és bronzkori emlékeket kutató régészeknek is segítségére volt - mondják az óvárosiak. Csak édesanyja tudta, hogy fiára rettentő párbaj vár; ezért, mikor Jóska tizennyolc éves lett, karácsony este édesanyja bezárta őt a házba, de még az ablakokat is betapasztotta. Mert a táltosfiú már előre elárulta neki, hogy bika képében meg kell küzdenie egy másik táltossal, egy gróffiúval; az is bika lesz. De hiába tapasztott be minden rést az édesanyja, Berceli Jóska azon az estén eltűnt, s bika képében megverekedett a gróf-táltossal. Hetek múlva tért csak haza, összetörve, megtépve, súlyos sebekkel borítva. Legyőzte a másikat, de ő is nagy sebeket kapott. Sokáig ápolta édesanyja, míg felépült. Attól kezdve mindig megmondta, hol van kincs, meg gyógyítani is tudott, és sokszor évekre eltűnt. Sok szegény emberen segített.
Még számtalan ilyen táltostörténetet idézhetnénk az ország sok falujából. Ezt csak azért mondtuk el részletesen, hogy lássuk: milyen szívós a néphagyomány; a vakító neonfény, a kor istenszobraiként trónoló transzformátorok, magasba nyúló kohók és dübörgő automata gépsorok szomszédságában hogyan él tovább az egykor szellemektől rettegő, babonák-igázta ember hite a majdnem-kortárs Berceli Jóska alakjában. A magyar néphagyomány táltosa hűségesen őrzi a sámán jellemvonásait. A kutatás mai állapotában már nem lehet kétségünk afelől, hogy ez ázsiai, nomád "családi hagyomány". Hiszen ha megvizsgáljuk a szomszédos és távolabbi indoeurópai népeknek a természetfölötti erőkkel rendelkező emberi alakokról szóló hagyományait, mindjárt szembeötlik a különbség. A magyar "garabonciás" nem más, mint a táltos. Tudományát akaratán kívül, sőt akarata ellenére, előre való kiválasztás és kényszer útján kapja a "természetfölötti hatalmaktól". Viszont az európai garabonciás "diák" mindezt a maga akaratából, tudatosan tanulja meg. Vagyis Faust valóban és hitelesen német. Berceli Jóskából és sok-sok elődjéből sohasem lehetett volna Faust. Az ő lábnyomaik egyenesen Szibéria füves pusztáira vezetnek.

2. Haj, regő rejtem…

A népköltészet olyan, mint a föld mélyének kőszénrétegei. Egymásra rakódott halmazai hűségesen őrzik a régi korok nyomait; ma énekelt dalokban, ma használatos szólásmondásokban, mesékben távoli évezredek emlékei visszhangoznak. Ugyan ki gondolná, hogy a kedves és ártatlan gyermekdalocskában: "bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske..." - a sámándob pereg a múlt irdatlan messzeségéből? Hogy is van a dalocska varázsige-szerű vége: "szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, dob-szerda"! S a másik gyermekdalban:

Gólya, gólya, gilice,
mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Mert a sámándobnak a gyógyításban is nagy szerepe volt.
S ki ne hallott volna már mesét a kanászlegényről, aki vállalkozott rá, hogy felmászik az égigérő fára? Ez az égigérő fa nem más, mint a sámánhit világfája, a kanászlegény nagy tette pedig az egykori sámánavató szertartás emléke, amikor is a sámánjelöltnek a világfát jelképező, e célra elkészített, rovátkolt fára kellett felmásznia. A sámánt túlvilági utazásain lova hordja a hátán, ami nem más, mind a dobja; vagyis a dob a szellemvilágban csodás, tüzes hátasló. Hogy is kérdezi meséinkben gazdáját a táltosló? "Édes gazdám, úgy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat?" S csak a samanizmus ismeretében értjük meg a Szatmár megyei találós kérdést: "Nekem olyan kis lovam van, amelyik minden házba benyerít." Megfejtése: dob!
A római egyház papjai, amikor a magyar népet beterelték a tiarás pásztor nyájába, irgalmatlanul pusztították az ősi dalokat, s nyilván a sámánénekeket is, amelyek bizony nem fértek meg a gregorián himnuszokkal. Még a múlt században is nemegy tudósunk és költőnk kesergett azon, hogy ősi hitvilágunk énekes emlékei nyomtalanul eltűntek, s a tanácstalan keresgélésben bizony még Arany János is eltévedt. Ma már tudjuk, hogy a papoknak nem sikerült nyomtalanul kiirtaniuk az ősi állattenyésztő-hit emlékeit. Itt van mindjárt az itt-ott még ma is élő régi népi szokás, a regölés. A regölő dallamok visszatérő refrénje: "haj, regő rejtem". Ez pedig nem egyéb, mint az egykori, évezredes sámánének töredéke. A sámán cselekményeinek alapja, mint később látni fogjuk, ma is - ahol még él a samanizmus - az elrejtőzés; a táltosokról szóló népi elbeszélések is mind ezt a kifejezést alkalmazzák: "elrejtőzött". Ennek változata a révülés, ami a táltos, illetve a sámán eksztázisát jelenti.
Ne ijedjünk meg egy kis nyelvészkedéstől; olyan ez, mint a legizgalmasabb detektívregény.
Regény? Igen, ez a szó, regény, a rege leszármazottja. A rege régibb alakja pedig - talán a regü, illetve reg: eredetileg melegséget, hevületet jelentett, s egyúttal a sámán hevületét is, az eksztázist. A rege tehát azt jelentette, amit a sámán hevületében, eksztázisában elmondott. Vessünk most egy pillantást az Ob partjára, legközelebbi rokonainkra, a manysikra, más néven vogulokra: az ő nyelvükben taram réj azt jelenti, hogy isten heve, és pupi réj: bálvány heve. Vagyis a "haj, révüléssel révülök". Hevület, rejtőzés, révülés: minden a sámán eksztázisának emlékét őrzi.
Ha már itt tartunk, a sor elején lévő "haj" is megérdemel egy pillantást. A regölésnek egyik formája a Vas megyei Búcsú községben a "hajgatás". "Hajgassuk, hajgassuk, de kinek hajgassuk?" Nyilvánvaló ebből, hogy a "haj" indulatszónak nagy jelentősége volt. Hogyne lett volna, amikor ugyanezt a jelentőségét megtaláljuk a manysi és hanti (osztyák) samanizmusban! Legközelebbi rokonaink a "haj"-t úgy mondják, hogy "kaj". Nos, a sámánt a manysik úgy hívják, hogy kajné hum, ami annyi, mint "hajgató ember". (Ez a "kaj", illetve magashangú párja, a "kej" maradt meg a magyar kiált, kaját, kajdászik, kajtat szavakban, amelyek mind a kiáltást fejezik ki.) A hantik ugyanígy hívják a sámánt, csakhogy ez náluk kejta honak hangzik, mert a "kaj" náluk "kej". Persze, nálunk is megvan a "haj" mellett a "hej". Éppen ezért a hajgatást a moldvai csángók hejgetésnek nevezik. S az egykori, honfoglalás kori és Árpádkori hejgetők, hejgetősök neve maradt fenn a hegedősben és az egyik legszebb hangszer magyar nevében: a hegedűben.
Ennyi talán elég a nyelvhasonlításból, hogy megvilágítsuk, milyen sok és mély nyomot hagyott népköltészetünkben és nyelvünkben a samanizmus, az emberi kultúra történetének ez a különleges és izgalmas jelensége, amely az európai kultúrába való beilleszkedésünk előtt a mai népünknek is sajátja, életformájának része volt. Ahhoz, hogy megismerkedjünk vele, a nyelvésztől most már az etnográfusnak kell átvennie a lámpást, hiszen a samanizmusnak mint hitvilágnak és kulturális létformának a kutatása a néprajztudomány feladata.