VII. A SÁMÁN ÉS TÁRSADALMA

1. A sámán feladata

Ahhoz, hogy a samanizmus lényegét megismerjük, elsősorban arra a döntő fontosságú kérdésre kell választ keresnünk, hogy milyen szerepet játszik a sámán a maga társadalmában. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, mi a sámán feladata, miért van rá szükség a nemzetségben. Tudvalevőleg az emberi közösség minden tagjának van valami feladata, amely a munkamegosztás keretében hozzájárul a mindennapi szükségletek előállításához. Vajon a sámán milyen szükségletet elégít ki?
A vallás védelmezői és az idealisták az ember "transzcendens" iránti vonzódásáról beszélnek, és azt állítják, hogy az embernek a maga anyagi és kulturális szükségletein túl van egy transzcendentális szükséglete is, az ember ősi "istenkeresése". Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a samanizmust, azt látjuk, hogy ebben a komplexusban nyoma sincs semmiféle transzcendentális szükségletnek. Mint már láttuk, a szellemekben való hit egyszerűen az objektív erőkkel szemben érzett tehetetlenségből származott, és a szibériai vadász és pásztor nem akart egyebet a szellemektől, mint a maga anyagi szükségleteinek optimális kielégítését. Ebből következik, hogy a sámán is, ha nem is közvetve, hanem bizonyos áttételekkel, az anyagi szükségletek kielégítése céljából tevékenykedik.
Ha össze akarjuk foglalni a sámán feladatát, így fogalmazhatjuk meg: mindazoknak a dolgoknak a megismerése vagy elvégzése, amelyekre a mindennapi halandónak szüksége volna, megoldásukra azonban a maga emberi erejével képtelen.
Elsősorban a térben vagy időben távoli események feltárása a feladata. Így például a sámánhoz fordulnak, hogy az elveszett rénszarvas hollétét felderítse, a leendő halászat vagy vadászat sikerét kitudakolja. Ezen a voltaképpen jósló, jövendőmondó tevékenységen kívül a sámánnak a gyógyító ember, az orvos szerepét is be kell töltenie: meg kell állapítania, mi a beteg baja, és hogyan szüntethető meg a betegség. Az ember testén kívül az ember lelkével való törődés is az ő feladata; ő vezeti a halott lelkét a holtak birodalmába, mivel az egyedül nem találna oda, és ha a földön, az emberek közelében maradna, zavarná az élők nyugalmát. Végül, mint a természetfölötti lények és az emberek közötti közvetítőnek feladata a különböző áldozatok bemutatása is, amelyekkel a szellemektől engedményeket és előnyöket csikarhatnak ki.
A sámán ezt a tevékenységet mesterségszerűen folytatja. Akkor teremthet kapcsolatot a természetfölötti lényekkel, amikor akar, illetve, amikor erre a hozzáfordulónak szüksége van. A természetfölötti lényekkel való érintkezés módja a "révülés", az eksztázis: ez erős dobolás, táncolás, éneklés és kurjongatás közben gerjed a teljes révületig.
Ami az eksztázist illeti, a sámánnak tömegpszichológiai szükségletet is ki kellett elégítenie: a sámán eksztatikus állapota levezetett bizonyos feszültségeket. Ennek az eksztatikus állapotnak az alapja, mint láttuk, a sajátos szibériai neurotikus alkat, illetve a sámánnak még az ezen belül is kirívó rendkívüli érzékenysége; de az eksztázis előidézésében segítségére vannak a dob hanghatásai, az erre a célra szolgáló különös dallamok és szövegek - köztük a megismétlődő felkiáltások -, és végül a különböző kábítószerek: italok, növényi főzetek és füstök. E tekintetben a sámán hasonlít a világ valamennyi más varázslójához. A kábító italok között legáltalánosabb a pálinka. Az északkelet-szibériai sámánok tengervizet, a nyugat-szibériaiak légyölő galócából készült főzetet, a dél-szibériaiak szarvas-, a délkelet-szibériaiak disznóvért szoktak inni a szertartás előtt vagy alatt. A füstölő növények közül Szibéria keleti részén a vadrozmarint, délen a borókafenyőt használták.
Az eksztázis víziókkal és hallucinációkkal járt, és a sámán szellemekkel való érintkezését kétféleképpen képzelték el: vagy úgy, hogy a szellem "megszállta" a sámán testét, vagy úgy, hogy a sámán lelke "utazott el" a szellemek közé.
A szellem befogadása után a sámán már csak a szellem szócsöve. "Naplemente után az ojun (jakut sámán) leültette az embereket, azután elkezdett sámánkodni. Verte a sámándobot, közben rögtönzött énekeket énekelt; ezekben a rögtönzésekben a környezetet festette le, a környező tájat mesélte el. Így teremtette meg misztériumjátékához a díszleteket. Azt is emlegette, hogy elmegy oda. Énekrögtönzéseiben beszélt az ég rétegeiről is, és hívta ezeknek a rétegeknek a szellemeit, hogy jöjjenek el hozzá. Nagyon sokáig kérte, órákon át, míg végre a szellem beköltözött a sámánba. Akkor a sámán többé nem sámán volt, hanem azzá vált, aki beléhatolt." A nanaj sámán viszont, amikor segítő-szellemeit magához hívta, kitátotta a száját, hogy lenyelhesse őket.
A "naplemente után" kifejezésnél álljunk meg egy pillanatra. A révülés és eksztatikus állapot számára általában kedvezőbb napszak az este, a sötétség. Nappal a sámán és a közönséges idegbeteg is gyakran elrejti arcát, hogy ne zavarja a külvilág látása.
Most lássunk egy eredeti élményleírást az orocs Keonka sámán révüléséről:
"Néhány ruhadarabját levetette, majd feldíszítette magát forgácsokkal és kezébe fogta a dobot. Ünnepélyesen hívta a szellemeket. Kérését suttogással kezdte, amely mind hangosabbá vált. Szipogott, fogát csikorgatta, néha-néha a dobverővel megérintette a parazsastálat. Lába egyre erősebben reszketett, keze mind fürgébben futott végig a dobon.
A remegés egész testének rángatózásává erősödött, övének fémdíszítései meg-megzörrentek, ez a zörgés egyre hangosabb lett, végül fülsiketítő csörömpöléssé változott. A szellem beköltözésének pillanatában Keonkán nagy izgalom vett erőt. Görcsösen rángatózott, teste meglepően rugalmas lett… Kígyó módjára vonaglott, arcáról patakokban ömlött a verejték: görcsös mozdulatai később rángatózásokba csaptak át, és végül vad tánccá változtak. Mind lejjebb és lejjebb guggolt, azután egyszerre teljes magasságában felemelkedett, és valahányszor különösen nagy erővel kellett a dobra csapnia, felkiáltott: "E-e-e-eh!"... Egy ízben keresztülugrott a parazsastálon, és akkorát csapott a dobra, hogy valamennyien aggódni kezdtünk a hangszer épségéért. Aztán megállt egy helyben, és igen élethűen utánozni kezdte a farkas üvöltését. Azt hittük, hogy erős láz gyötri. Hánykolódott és közben ezt kiáltozta: "A-scse-to-to-to-to-to!"... Keonka megparancsolt valamit szellemének, követelt tőle valamit, és semmiféle ellenvetést nem volt hajlandó meghallgatni.
A szellemidézés hirtelen ért véget. Keonka egy pillanat alatt, egyszerre szabadult meg szellemétől."
Az érintkezés másik módja a túlvilági "utazás", ezzel még részletesebben foglalkozunk. Az előbbi jelenséggel szemben ennek az a jellemzője, hogy sámán miután dobolással és egyéb módszerekkel ugyancsak előidézte az eksztatikus állapotot, mély álomba vagy hipnotikus álomhoz hasonló "nem teljes álomba" merül. Vagy e "nem teljes álom" alatt öntudatlanul, vagy felébredése után meséli el, hol járt, mit tapasztalt, kivel beszélt. Előfordul az is, hogy a sámán egyszerre él mindkét formával: először beléhatol a szellem, majd elvezeti lelkét
a szellemvilágba.
Elképzelhető-e ezek után, hogy mindez ne szerezzen tiszteletet és tekintélyt a sámánnak, hogy ne féljenek tőle, hogy sajátos képessége ne adjon hatalmat a kezébe?

2. Társadalmi helyzet

A polgári tudomány képviselői évtizedekkel ezelőtt annyira beléfeledkeztek a samanizmus érdekes és izgalmas külső jelenségeibe, és az ezekhez tartozó hiedelemvilágba, hogy nem sok ügyet vetettek a sámán társadalmi helyzetének vizsgálatára. Azok pedig, akik a sámánban romantikusan "Ázsia lelké"-nek megtestesítőjét, vagy a "megszentelt turáni hagyományok hordozóját" látták, valóságos glóriát vontak a sámánok feje köré.
Volt olyan néprajztudós, aki dicshimnuszt zengett a sámánok önzetlenségéről, mondván, hogy nem kapnak díjazást tevékenységükért, sőt, a nanaj sámán maga gondoskodik a hozzá érkező emberek és szánkutyáik ellátásáról.
Ez nem így van. Teljesen hazug és értelmetlen dolog a sámánból valamiféle "turáni szentet" faragni.
Természetes, hogy a sámán igyekszik kihasználni különleges helyzetét és az embereknek a természetfölötti erőktől, vagyis az objektív természeti erőktől való félelmét. Személyes tapasztalat: az evenkiknél a szegény családok egy, a gazdagok két-három, sőt négy rénszarvast fizetnek a sámánnak egy-egy révülésért. Az altaji törököknek rendszerint két-három évenként, néha évenként áldozatot kellett bemutatniok. Ilyenkor fiatal, harmadfű, negyedfű csikókat öltek le. Nyilvánvaló, hogy a feláldozott lovak húsát nem "a szellemek" ették meg. Ezen a szabályos "adón" vagy "párbéren" kívül természetesen az egyes gyógyításokért is kapott ajándékokat a sámán és szelleme. Természeti csapások idején a sámán szintén gazdagon aratott. Ha a család valamelyik tagja megbetegedett, hullott a jószág vagy balsiker üldözte a vadászatot, a sámán utasítására minden esetben állatot kellett áldozni. Ez gyakran az egész gazdaságot felemésztette. Egy megbetegedett altaji török például két év alatt a sámán tanácsára tizenkét szarvasmarhát, huszonöt kád sört, harminc pud gabonát áldozott.
Az altaji török közmondás igen találóan határozza meg
a sámán társadalmi helyzetét:
"Megbetegszik az állat: hízik a kutya; megbetegszik az ember: hízik a sámán."
Az evenkiknél a nemzetség valamennyi tagjának kötelessége volt, hogy a sámánt anyagilag segítse. A legjobb termelőhelyet a sámánnak biztosították. A tavaszi és nyári halászóhelyek kiosztásakor a sámánnak juttatták a halban leggazdagabb folyórészt, sőt a halfogó eszközöket is felállították számára. Segítettek neki a rénszarvasok legeltetésében, az őszi behajtásban, télen pedig nagy patás állatokat vadásztak számára. Végül időről időre prémeket ajándékoztak neki.
Ami a társadalmi megbecsülést illeti, a sámánnak mindig megkülönböztetett tisztelet járt, vendégségben ő kapta az ennivaló legjavát. A sámánnak rendszerint nem mondtak ellent, és még háta mögött sem mertek róla elítélően nyilatkozni.
Végül nyilvánvaló - és erről a szibériai népek története tanúskodik -, hogy ez a gazdasági és társadalmi helyzet gyakran politikai hatalmat is juttatott a sámánok kezébe. A szamojédoknál előfordult, hogy a sámán egyidejűleg törzsfő vagy a törzsszövetség vezetője volt. Az eszkimóknál a sámán és
a katonai vezető tisztsége egybeesett. Hogy ismét a nyelvet idézzük tanúnak: a sámán neve az eszkimóknál angakok, a katonai parancsnoké pedig angajkok. A törzsek és nemzetségek élén Mongólia északi erdővidékein sámánok álltak, és a XVII., XVIII. században a burjátokat az oroszok ellen vívott harcaikban sámánok vezették. A Jenyiszej mentén a "balparti" és a "jobbparti" evenkik közötti küzdelmekben a nemzetségek és fegyveres csoportok élén mindkét oldalon sámánok álltak.
Ebből következik az is, hogy a sámánok között állandó volt a vetélkedés és hatalmi villongás. És erről maga a sámáni hitvilág is tanúskodik.

3. Sámánok egymás közt

A sámánok társadalma - tagjainak sajátos alkatát tekint-ve - különleges társadalom. Azt már az eddigiekből is megállapíthattuk, hogy a sámán magányos ember; vagyis az emberi közösségben különleges helyet foglal el, a többiektől, a "normálisaktól" elkülönül, de nem tud közösséget alkotni a hozzá hasonlókkal sem, mert különlegesen érzékeny idegrendszere, a maga fantasztikus belső világa nem tűri a hasonlót, nem is szólva arról, hogy a sámánok, mint minden ritka és kiváltságokat biztosító mesterség űzői, féltékenyen őrzik egymás előtt mesterségbeli titkaikat.
Azonban e nyilvánvaló következtetéseken túlmenően még egész sor éles különbség van a sámánok között Szibéria-szerte, mégpedig nemben, minőségben és fokozatban is.
Nagy jelentősége van a sámánok közti nemi megoszlásnak. Az egyes népcsoportokon belül szembeszökő a különbség a férfi- és nősámánok arányában, illetve erejében. Ez az eltérés szemmel láthatóan összefüggésben van népcsoportok földrajzi elhelyezkedésével.
Az adatok szerint a lappoknál, nyenyeceknél, csukcsok-nál és az eszkimóknál a sámánok túlnyomó része férfi, és a nősámánok "ereje" elmarad a férfisámánoké mögött. Ezek a népcsoportok mind a 60. szélességtől északra, a tundraövezetben, a magas arktikus vidéken élnek. A magas északon tehát a "sámánbetegség" elsősorban a férfiakat támadja meg.
Más képet látunk azonban a délebbi területeken.
Ezeken a területeken feltűnő a sámánság feminin jellege. Nemcsak olyan értelemben, hogy a sámánok között a nők vannak túlsúlyban, mint például az irtisi hantiknál, a szojotoknál, a karagaszoknál (ahol szinte kizárólag nősámánok tevékenykedtek), hanem, úgy is, hogy ezeken a területeken igen gyakori a férfisámán "nővé változása". Sőt, ez előfordul az északibb vidékeken is, például a csukcsoknál, ahol pedig a férfi-sámánság az uralkodó. Az ilyen sámán női ruhát ölt, nőként viselkedik, sőt, rendszerint "férjhez megy" valamelyik hímnemű szellemhez. A nővé változott sámánt mindenki nőnek is tekinti, nem mernek csúfolódni vele, mert félnek a szellemférjtől. Ez a jelenség egyfelelől a sámáni tisztségnek egykor női jellegére mutat, másrészt félreérthetetlenül utal a sámán-neurózisnak egy további következményére: a homoszexualitásra, amelynek a kiélése is pusztán neurotikus jelegű, mert a homoszexualitás más természetű gyakorlatára nincs adat. Ez a jelenség elsősorban a tajgaövezetben, a szubarktikus területeken gyakori.
Ez az arányeltolódás nyílván összefüggésben van az éghajlati viszonyokkal. A szubarktikus vidékeken még érvényesül a nők nagyobb hajlama a neurózisra, a hisztériára és általában az idegrendszeri elváltozásokra, míg a magas arktikus területeken a súlyos viszonyok általában fokozzák a pszichikai labilitást, nemre való tekintet nélkül.
A nemi különbségen kívül figyelemre méltó a sámánok minőségi különbsége: a "fehér sámán" és a "fekete sámán" ellentéte.
A különbség abban mutatkozik meg, hogy a sámán milyen szellemekkel teremtett kapcsolatot. Ez a különbség elsősorban az altaji törököknél éles. A fehér sámánok a jó istenséghez (ülgen), valamint a jó szellemekhez, a fekete sámánok a gonosz istenséghez (erlik) és gonosz szellemeikhez folyamodnak. A képzet erősen emlékeztet az iráni dualisztikus felfogásra. A jó és gonosz főistenségeket megkülönböztető hitvilág már igen fejlett. Ezért nem lehetetlen, hogy az altáji törökök és a hasonló hiedelmeket valló többi szibériai nép - akik mind nemzetségi társadalomban éltek - fejlettebb társadalomtól kapták ezt a képzetüket. A kétfajta sámán külsőre is különbözik egymástól: a fekete sámán sajátos sötét színű köpenyt visel a szertartás idején, a fehér sámán viszont fehér báránybőrsapkát tesz a fejére, amelyről három fehér szalag csüng alá.
A karagaszoknál is találkozunk hasonló képzetekkel. A fehér sámánok itt általában féltek a fekete sámánoktól, akiken minden fekete volt: a köpeny, a függők, a fejfedő, sőt még a dobot is fekete bőrrel vonták be.
A burjátok fehér sámánjai a "nyugati kánokat", vagyis a jó szellemeket szolgálták, s "az emberek jóságos közbenjárói"-nak nevezték őket. Lovuk is fehér volt, áldozatuk is fehér ló. Ezzel szemben a fekete sámánok a "keleti kánoknak" szolgáltak, áldozataikat a "fekete ló gazdájának" (erlen han) mutatták be, a hiedelem szerint betegségeket okoztak, az emberek lelkét felfalták vagy átadták a gonosz szellemeknek.
Végül fokozati különbségek is elválasztják egymástól a sámánokat. A jakutok szerint vannak "utolsó", "középső" és "nagy" sámánok. Az "utolsó" sámánok "képességei" nem haladtak túl a közönséges hisztéria és a kezdeti paranoia tünetein. Álmokat láttak, ezeket megfejtették, néha gyógyítottak is, és el tudták űzni a jelentéktelenebb ártó szellemeket. Dobbal azonban nem sámánkodhattak. A "középső" sámánok közönséges sámánok voltak, a "nagy sámánok" viszont hatalmas erővel rendelkeztek, kéréseiket még maga a "sötétség uralkodója" is meghallgatta. A jakutok földjén egyszerre csupán négy "nagy sámán" élhetett. Ez volt tehát a sámánok "felső rétege", hogy modern társadalomtudományi kifejezést alkalmazzunk. A karagaszok ezeket a sámánfokozatokat a szellemekre is vonatkoztatták: a sámán fokozata szellemének fokozatától függött. Egyesek a szellemek számában látták a fokozati különbségek okát. "Én kis sámán voltam, mert csak hét szellemem volt, más nagy sámán volt, huszonhét szelleme volt" - mondotta egy karagasz sámán. A szojot sámánok fokozati különbsége énekükben is tükröződött. A nagy sámán így énekelt:

Az ég alatt,
felhők felett
repülök én!

A "középső" sámán éneke:

Felhők alatt
a fák felett
repülök én!

Mert a nagy és a középső sámán révülése alatt "kirepült" a jurtából. A kis sámán viszont mindig a sátorban maradt, és hozzá jöttek el a szellemek.
Ha tehát a szinte természetes súrlódásokon kívül még ennyiféle különbség is szakadékokat mélyített a sámánok közé, elgondolható, milyen örökös ellenségeskedés jellemezte általában a sámánok egymáshoz való viszonyát. A dél- és észak-szibériai török sámánok szava szerint "igyekeztek egymást felfalni".
A minőségi különbségen (fehér és fekete sámán) kívül nyilvánvaló oka volt az ellenségeskedésnek, hogy a sámánok egy-egy nemzetséghez tartoztak, és ha a nemzetségek között ellentétek törtek ki, ezek elsősorban a nemzetségek sámánjainak acsarkodásában jutottak kifejezésre. Gyakori volt azonban
a sámán erkölcsi sérelme, sőt az anyagi kár is, amit egy másik sámán okozott neki. Az evenkik között olyan okai voltak a "sámánháború"-nak, hogy az egyik sámán "gonosz szellemeket küldött" a másik nemzetségre. A szojotok azt mondták, a sámánok azért igyekeznek megölni "kollégáikat", hogy megszerezhessék a legyőzött sámán segítőszellemeit, s így erősebbek legyenek.
A sámánviadalok indokolásában a földi, anyagi okok keverednek fantasztikus, szellemvilágbeli képzetekkel. Gondoljuk csak el: két sámán találkozik, és azon vesznek össze, hogy látták egymást az égigérő vörösfenyőn, amikor az egyik a kilencedik ágon levő fészekben nevelődött, a másik pedig a felső világban járt emberi lelkek kiszabadítására! S a fiatal sámán megöli az öreg sámánt. Aligha láthatták valaha egymást, ellentétük oka pusztán az volt, hogy összekerültek, és két dudás nem fért meg egy csárdában. Az indokolás azonban a sámáni képzeletkörből való, s nem lehetetlen, hogy maguk is elhitték, amit mondtak egymásnak. Ez a jakutok között történt. Akárcsak a másik, prózaibb eset: egy jakut sámán egyszer ellopta a másik sámán szárítotthal készletét, s ez lett az oka későbbi gyűlölködésüknek.
A hiúság is nemegyszer volt halálos végű sámánviadalok okozója. A híres Mongkurdaah jakut sámánt egy viljuji sámán csak azért ölte meg viadalban, mert a helység elöljárója kétségbe vonta a viljuji sámánnak azt a képességét, hogy fel tudná "falni" a másik sámánt.
Az is előfordult, hogy több sámán fogott össze egy ellen.
A népi hiedelem sok sámánviaskodásról tud, de ezek mindig állat alakban történtek. Az elbeszélések a sámánok állat alakú élet-lelkeinek öklelőzéséről szóltak. Emlékezzünk csak Berceli Jóska történetére!... S most hallgassuk meg a történet jakut változatát:
"Egy este Icsim sámán, amikor vetkőzött, hogy lefeküdjék, azt mondotta háza népének: "Hát, úgy látszik, közeledik az óra, amikor ellenségem, Belüeke Uola végez velem. Emberek, akik az én Napom alatt jártok, amikor viaskodom vele, gyertek és segítsetek, ki mivel tud: jégtörővel, vadászlándzsával. Csak mindig maradjatok mögöttem, semmi szín alatt ne kerüljetek elibém." Ezután lefeküdt, de rögtön bukfencet vetett a földön, és bika módra bőgve, kezével túrni kezdte a földet (mint a bika szokta, öklelés előtt). Ebben a pillanatban szarvak nőttek a fején. Szarvaival tovább túrta a földet, gödröt ásott az ajtóküszöb alatt, és ezen a nyíláson át kirohant az udvarra. A háziak szemmel tartották és látták, hogy egyedül - bika módjára -, nagy nyögések közepette öklelőzik láthatatlan ellenfelével. Megrémülve a látottaktól, elrejtőztek. Icsim végül abbahagyta a küzdelmet, bement a jurtába és zokogva így szólt: "Hogy lehet az, hogy ti, bár láttátok, mi történt, hagytátok, hogy az az ördögi fajzat felökleljen?" Kis idő múlva nyaka körben megduzzadt, és nemsokára meg is halt."
A sór és a teleut sámánok is rénszarvasbikák módjára viaskodtak egymással. A nagyobb erejű sámán megölhette ellenfelének élet-lelkét. Ha ez az "anyaállat" elpusztult, a sámán is meghalt néhány nap múlva.
Amerre csak nézünk ebben a hiedelemvilágban, mindenütt a pásztorkodás, halászat és vadászat képei tűnnek szemünkbe. A jakutoknál a "föld-lélek", mint már tudjuk, halként él a betegségek vizében; ennek a víznek egész halállománya nem más, mint a sámánok föld-lelkei. A sámán révülésekor a szellemek szabadon bocsátották a betegségek vizének gátja mögül hal alakú föld-lelkét. Ilyenkor az ellenséges sámánok föld-lelkei - a halak - azon igyekeztek, hogy a révületbe esett sámán föld-lelkét beszorítsák az ott felállított három varsába. Ugyan miért és kik állítottak fel ott három varsát? A halásznép képzeteiben a felállított varsa éppen úgy hozzátartozik a víz képéhez, mint a természeti feltételek.
A jakut sámánok nagyon vigyáztak "levegő-lelkükre", mert ennek megsemmisülése a sámán halálát okozta. A hiedelem szerint be szokták zárni jurtájukba ezt a lelküket, hogy ki ne tudjon szökni. A viaskodó sámánnőknek megvolt az az előnyük, hogy "levegő-lelküket" nemi szervükbe tudták rejteni.
A sámánviaskodásnak fegyverei is voltak; a szojotoknál köpenyük fémfüggőivel nyilazták egymást. A fémkúpok szolgáltak nyílvessző gyanánt. Ezek ellen különböző "pajzsokat" varrtak köpenyükre. A sámánfegyverek között szerepel ezenkívül az önlövő-íj és a kés.
Mindezeknek alapján bátran mondhatjuk, hogy nem sámán halt meg természetes halállal. Saját idegállapotukon kívül a többi sámán gyűlölködése is állandó életveszedelmet jelentett. Egyes népek egyenesen tagadták, hogy a sámán természetes halállal is meghalhat.
S ha meghalt a sámán?
Meg voltak győződve róla, hogy nem véglegesen halt meg!

4. A sámán halála és temetése

Már eddig is lépten-nyomon hallottunk "sámánősök"-ről, vagyis annyi már bizonyos, hogy a sámán "potenciális szellemjelölt", akinek lelke majdnem bizonyosan szellemmé, tehát természetfölötti erővé válik halála után. Ám a hiedelmek nemcsak a sámán szellemi továbbélésére, hanem testi feltámadására is vonatkoznak. Mindenfelé számos monda él a sámán feltámadásáról.
A jakutok mesélték: "Valamikor élt nálunk egy sámán, akit mindenki csak Állkapocstalannak nevezett. Nevének története a következő: egyszer ez a sámán két-három lovas kíséretében elutazott valahová. Útközben ellovagoltak egy vadász mellett, akit a sámán nem tisztelt meg köszöntésével. A sámán véletlenül éppen ennek a vadásznak a jurtájába tért be pihenni. A hazaérkező vadász, meglátva a kikötött lovakat, azonnal felismerte, hogy az a sámán tért be hozzá, aki megsértette őt. Fiai segítségével megölte a sámánt, testét az ízületek mentén feldarabolta, majd szerteszét szórta. A sámán szellemei azonban összegyűjtötték a csontokat, húsdarabokat, és a megölt sámán csodálatosan feléledt. A vadász másodszor is megölte, teste darabjait megint szétszórta, a sámán azonban megint életre kelt. A vadász harmadszor is elfogta a sámánt; az menekülni akart, behatolt a földbe. Szerencsétlenségére gyökerek közé keveredett, azok fogva tartották, és a vadász így elfogta. Most már nemcsak szétszórta testét, hanem állkapcsát el is égette. A sámán harmadszor is újraéledt, az elhamvasztott állkapocs helyébe azonban egy borjú állkapcsát kellett helyezni. Még sokáig élt, de attól kezdve csak Állkapocstalannak hívták."
A monda a sámán tiszteletére tanít és arra, hogy közönséges halandó hiába küzd sámán ellen. Ez a tisztelet, amely a sámán személyében a természetfölötti erőknek is szól, megnyilvánul a sámán temetésében. Mindjárt nézzünk is végig egy sámán-temetést, ezúttal a burjátoknál.
Nagy esemény ez. Sok nép gyűlik egybe, a sámánok is összesereglenek. A holttest három napig az aulban (sátorfalu) marad: a sámánok illatos füvekkel füstölik.
Harmadnap indulnak el a tetemmel. Az elhunytat takaróval leterített ló viszi: a fekete sámán takarója kék, a fehér sámáné fehér. A holttestet lovagló helyzetben ültetik a lóra, egy öreg ember ül a háta mögé, az tartja, nehogy leessék.
A sámán nyugvóhelyéül egy berket vagy ligetet választanak ki. Amikor ideérnek, az elhunytat leemelik a lóról, ülő helyzetben egy nemez szőnyegre teszik, majd egy nyílvesszőt lőnek ki a visszafelé vezető út irányába. Ezután frissen döntött fenyőhasábokból máglyát hordanak össze. Tetejére egy sor fenyőgally, rá nyeregtakaró és a lovat fedő kék, illetve fehér takaró kerül. Erre fektetik az elhunytat. Feje alá teszik a nyerget, mellé a kantárt, az íjat és nyolc nyílvesszőt. A környező fákat teleaggatják: az egyikre borral telt teáskannát, a másikra borral teli palackot akasztanak, a harmadikra a sámán dobja kerül. A sámánbotot és a fejviseletet néhány egyéb tárggyal együtt egy ládába teszik, és vasabroncsokkal ezt is felerősítik egy fára. A környező fákra irhákat aggatnak.
Ezután ital- és húsáldozatot mutatnak be, majd meggyújtják a máglyát. Ekkor a halott sámánt szállító ló fején és hátán mély vágást ejtenek, majd az első nyakcsigolyákba irányított késszúrással megölik. A lótetemet vagy ugyancsak elhamvasztják, vagy azonmód otthagyják. Amikor a máglya elhamvadt, a parázsló tüzet eloltják és sietve hazaindulnak.
Senki sem néz vissza, nehogy magával vigye a kiváncsiskodót a sámán. Útközben felveszik a kilőtt nyilat, és elviszik az elhunyt sámán sátrába.
Hanem a temetéssel csak a szertartássorozat első része ért véget. Harmadnap újra összegyűlnek a rokonok és az aul lakói: kost, bort, tejből párolt pálinkát, valamint irhákkal teleaggatott nyírfát hoznak magukkal. Az állatokat leszúrják, húsukat megfőzik, majd elindulnak a sámán elhamvasztásának a helyére. Minél nagyobb tiszteletben részesül a sámán, annál többen gyűlnek össze az utolsó halotti szertartáson. Miután megérkeztek, a tejből párolt pálinkát és a húst egy nyírfa tövébe teszik, majd vízszintesen elnyújtanak egy nyírfát, amelyre irhákat aggatnak.
Most a legközelebbi rokonok hozzálátnak, hogy összegyűjtsék az elégetett sámán csontjait. Mindig a koponyával kell kezdeniök. A csontokat kék vagy fehér anyagból készült zsákba teszik, aszerint, hogy a halott fekete vagy fehér sámán volt-e. A csontokkal telt zsákot egy doboz alakú mélyedésbe helyezik, egy vastag fenyő törzsében. A nyílás száját fafedővel fedik le, a lehántott kérget újra ráborítják és szögekkel a törzshöz erősítik. A sámán csontjait őrző fát nem szabad kidönteni: aki megtenné, családostul a halál fia.
Az elhamvasztás csak a burjátoknál szokásos, az viszont általános, hogy a sámán tetemét nem a földbe temetik, hanem sajátos "függő koporsóban" helyezik el. Az evenkik a koporsót madarakkal díszített rudakra erősítik, s kerítéssel veszik körül. Ennek a kerítésnek a sarokcölöpeire is famadarat faragnak. A koporsóhoz támasztott két horgas rúdra rókaprémeket akasztanak. Állatjelképeket helyeznek el a függő koporsó környezetében: jávorszarvas- és lóábrázolásokat, kissé távolabb, az erő fái között, egy rúdon néhány rénszarvasagancsot. Az észak-szibériaiaknál általános a függőkoporsó.
A dél-szibériaiak, ha nem is függőkoporsóba, de ugyancsak a föld fölött helyezik el a sámánok tetemét. A szojotok erdőbe temetik a sámánt, és mivel életében mindig a "föld fölött repült", halála után is a levegőben kell elhelyezni. Erre a célra emelvényt vagy állványt készítenek cédrusfenyőből vagy vörösfenyőből, kb. 150 cm magasat; ezt leborítják lóbőrrel vagy szarvasbőrrel, s erre helyezik a sámán holttestét. Mellé rakják használati tárgyait, például pipáját és dohányzacskóját, térde magasságába csészét hússal, teáskannát, lábához pedig a nyergét. Minden tárgyat megcsonkítanak. A sámán fejénél levő fára akasztják viseletét. A dobot a dobverővel együtt cédrusfenyőre teszik, mert maguk is abból készültek. De mindent vékony ágra függesztenek, hogy hamar leessék és mielőbb elkorhadjon. A dob bőrét kilyukasztják és felhasítják. Erre azért van szükség, nehogy a sámán halála után is használni tudja a dobot, és emberek lelkét fogja el vele. (Ti. betegség idején, amikor az ember valamelyik lelke távol van.)
Ezeket a sámánsírokat nagy tiszteletben tartják, tilos hozzájuk nyúlni. Sok történet szól a kegyetlen büntetésekről, amelyeket a sámánsírok megsértői szenvedtek el.
Ez a tisztelet odáig terjed, hogy egyes népek újra meg újra megújítják sámánjaik sírját. A jakutok ezt a csontok "felemelésének" nevezik. Háromszor kell megismételni ezt a szertartást, három, hét vagy kilenc sámán részvételével. A hagyomány szerint a csontok felemelésének szertartása idején a sámán valamelyik rokonának meg kell halnia. Az elhunyttal vérrokonságban álló sámán szarvasmarha- vagy lóáldozatot mutat be. Feltűnő, hogy a harmadik "felemeléskor" a sámán csontjait a földbe temetik.
Egyébként már tudjuk, hogy a sámán tevékenysége halálával egyáltalán nem szűnik meg. S mert a sámánoknak nem eshetik híja, a fő-gazdaszellem az elhunyt sámán jelentkezése után vagy őt, vagy valamelyik másik sámánszellemet (az elhunyt nemzetségéből) elküldi, hogy a középső világban az emberek közül válassza ki az elhunyt meghatározott rokonát sámánnak.
Amint meghalt a sámán, máris gondoskodnak utódjáról a szellemek. A sámán halála után valamelyik rokon hamarosan megbetegszik a "sámánbetegségben", valakinek egy-kettőre vállalnia kell a sámánhivatást.
A sámán tehát halaszthatatlan szükséglet, a társadalom egy pillanatig sem nélkülözheti. Másfelől viszont nem lehetetlen, hogy ebben a hiedelemben nagy része van a buddhizmus, pontosabban a lámaizmus hatásának.