IV. A SÁMÁNI VILÁGKÉP

1. A "világfa"

Ha be akarunk hatolni valamilyen kulturális komplexus lényegébe, mindenekelőtt tudnunk kell, miként vélekednek az őket környező világról az emberek, e komplexus hordozói.
Minden nép, minden emberi közösség képet alkot magának a világról. A modern európai ember világképét a tudomány tapasztalati tényei alakítják ki. A természeti embernek azonban csak legszűkebb környezetéről állnak rendelkezésére tapasztalatok; a többit képzeletével pótolja. A természeti ember világképe tehát jórészt képzelődés, s ezeken a képzelődéseken szokások és kulturális formák alapulnak.
Nos, hogyan vélekedtek a világról a szibériai, Altaj-vidéki és távol-keleti népek?
Világképük megalkotására elsősorban az ösztönözte őket, hogy a természetfölötti lények lakóhelyét, tevékenységük színterét próbálták elképzelni. Meg akarták határozni a viszonyt az emberi tevékenység színtere, a föld, illetve a szellemek tevékenységének színtere, tehát a földöntúli világ között.
Az evenkik például úgy tudják, hogy a föld valamikor egészen kicsiny volt, és minden oldalról víz vette körül.
A mammut kicsinek találta ezt a szigetecskét, agyaraival földet kotort a tengerfenékről, és a rögöket a már meglevő szigetre dobálta. Ám a föld ekkor nagyon hegyes-völgyessé vált, s a mammut segítségül hívta a kígyót. A kígyó csúszkálni kezdett a rögös földön; amerre tovasiklott, nyomában folyómedrek maradtak. Amerre a mammut lépegetett, lábanyomában tavak keletkeztek. Ahol meg a rögök megmaradtak, azok a hegyek.
Más népeknek más elképzeléseik vannak, de lényegében hasonlóak: az állatoknak igen nagy szerepet tulajdonítanak a föld teremtésében.
A föld fölé borulnak az egek. Több ég sorakozik egymás fölött! Számuk általában hét vagy kilenc, bár az altáji törökök hagyományai tizenkettő, tizenhat, sőt tizenhét égrétegről is számot adnak. Ám nemcsak az égről vannak ilyen képzeteik, hanem a földről is: a sámánhitű népek véleménye szerint nem egy föld van, hanem három. Ezeket nevezik "világok"-nak. Ez a szám állandó: a sámáni világkép szerint van egy felső, egy középső és egy alsó világ.
Jól vigyázzunk: itt más fogalmakkal van dolgunk, mint az európai képzetekben! Az ég az európai hitvilágban a szellemvilág, az isten és az angyalok lakóhelye. A sámáni egek azonban csak rétegek, valódi boltozatok. A lények tevékenységének színhelyei, lakóhelyei a világok. A felső világ például az egek fölött foglal helyet. Bejárata a sarkcsillag, éppen ezért az evenkik a sarkcsillagot "az égbolt nyílásának" nevezik.
Vajon úgy képzelik-e el ezt a felső világot, mint az európaiak a "mennyországot"? Szó sincs róla! A szibériai vadászok közelebb maradtak a természethez és a gyakorlati élethez.
A felső világ a föld mása, csak tökéletesebb: legelőin gyengébb a fű, folyóin könnyebb az átkelés.
Láthatólag a szibériai "mennyország" szerényebb vágyakat fejez ki, mint az európai. No de ez nem is "mennyország": itt a földi embernek semmi keresnivalója nincs. A földi emberek a felső világ lakói számára szerencsétlenséget és betegséget vinnének. Az odakerült földi embert a felső világ sámánja ismeri fel. Figyelemre méltó okoskodás: eszerint a "természetfölöttiség" kölcsönös! Amennyire nyugtalanító a természetfölötti lények látogatása a földi emberek számára, éppen olyan aggasztó a földi emberé amott; vagyis "a sarkcsillagon túl" a földi ember a természetfölötti lény. Ez a kölcsönösség, ez a mellérendeltség olyan társadalom észjárására vall, amely még nem ismeri az osztályok és a társadalmi alávetettség fogalmát. A természettől erősen függő, de társadalmilag szabad emberek észjárása ez.
Az alsó világ a középső, vagyis a föld alatt terül el. Bejáratai egyes nyílások a föld színén vagy vizek fenekén. Ez a világ is a mi földünk mása, és az ottani emberek éppúgy nem látják a közéjük került földi embert, mint a felső világ lakói, csupán a sámán, mégpedig a Nagy Sámán képes felismerni. A földi ember az alsó világba is halált, szerencsétlenséget visz.
Ez a világkép tehát függőleges. A nyugati evenkik azonban mindezt vízszintesen képzelik el. Ők a felső világot "reggeli"-nek (vagyis ahol a nap kél), az alsót pedig "éjszakai"-nak nevezik. Közbül van a középső világ. A három világot hatalmas folyó köti össze, amely a keleti világból folyik az északiba. Az előbbiben örök sötétség és hideg honol, nincs élet, és minden fekete. (Ez már minőségileg is más, mint a függőleges világkép felső világa!) Vannak sámánok, akik azt állítják, hogy ez a vidék még a világfolyó forrásvidékénél is távolabb terül el, hét égen vagy felhőn kell átvergődnie annak, aki oda akar jutni. Ebbe a világba csak a sámánok juthatnak el. Itt él a fő gazdaszellem, a sámánok tanítója. A világfolyón a sámánok szerint hét, sőt kilenc vízesés van. A legutolsó, mely után a torkolat következik, a legnagyobb. A nagy sámánok közül is csak egy-kettő tudott ezen a hallatlanul veszélyes vízesésen átjutni. A sámánok legnagyobb része ottpusztult. Éppen ezért sámánkodáskor nem mentek tovább a harmadik vagy negyedik vízesésnél. (Költői kép: idegroham tombolása, mint dübörgő, kavargó vízesés.)
A világfolyónak azonban nincs olyan jelentősége a sámán-képzetkörben, mint annak, amelyik a függőleges világkép három világát köti össze: a világfának. Ez az óriási fa az alsó világban gyökerezik, csúcsa a felső világba ér, törzsének közepén pedig a középső világ, a mi földünk helyezkedik el. Ez a világfa bevonult a samanizmus és a nemzetségek jelképrendszerébe, jelentősége van a sámánavatás szertartásában és egyéb cselekményekben, vagyis a sámáni világkép alapvető része. Azt is mondhatnánk, hogy afféle "életfa", mintegy vezérfonala az emberi életnek: tövénél ott találjuk a sámán "anyaállatát" és állat alakú (zoomorf) szellemeit, a törzsön, a középső világon laknak az emberek, a fa csúcsán pedig a rokonok lelkei.
A képzetek persze különbözők. A világfának is több változatáról tudunk. Az egyik szerint - éppen az evenkiknél - annyi világfa van, ahány világ, vagyis három. Az alsó fa a sámán szellemőseinek lakóhelye, a középső a külső sámánléleké, a felsőn pedig a rokonok lelkei helyezkednek el, mint kicsiny madarak, s időről időre leereszkednek a középső világba az emberekhez, hogy új nemzedéknek adjanak életet.
Több világfáról tudnak a ketek is. Szerintük a világfák az egeken állnak, kivéve az első két eget. A szellemek madarak alakjában ülnek az ágakon, és a sámán kérésére hajlandók felszállni a következő égbe, hogy megtudakolják azt, amire a sámán kíváncsi. A Bajkál menti evenki sámánok mellkendőjén szépen ábrázolják a három világot és a világfát. Ezeknek a népeknek a gondolkodása annyira távol van az absztrakciótól, hogy még a világfa sem valamilyen elvont vagy stilizált fa, hanem egyszerű vörösfenyő; ezen mászik fel a sámán a felső világba.
Az európai tételes, logikus gondolkodás számára némileg szokatlan, hogy e változatok között nem sok logikai kapocs van. De ne felejtsük el: a samanizmus nem tételes vallás, hanem hiedelemvilág. Ám éppen a sok változat segít megtalálni azt, ami mindegyikben közös, és így általános sámáni világképnek nevezhető. Eszerint pedig a világmindenség több égből és három világból áll; az utóbbiakat világfa vagy világfolyó köti össze. A sámán pedig a világfán - ritkábban világfolyón - jut el az egyik világból a másikba.
Ám hogyan utazik a sámán, ha az egész szertartás alatt ugyanazon a helyen marad?

2. Hány lelke van az embernek?

A környező világ után nézzük meg most már, hogyan látták ezek a szibériai népek önmagukat.
Idegállapotuk jelenségei, a különböző önkívületi állapotok, s az ezekre való hajlandóság, a hallucinációk és a tudattalan cselekedetek sajátos képzeteket keltettek az ember belső berendezéséről. Ezeknek a képzeteknek a kialakulásában segítségül szolgált a buddhizmus egyik válfaja, a lámaizmus is, amely a mongolokra és mandzsukra hatott erősebben.
Ezeknek a népeknek az elképzelése szerint az ember testből és lélekből áll. A "lékek" azonban nem egy, hanem három. Az olyan sámánok, akiket már megérintett a buddhizmus filozofikus légköre, azt is hajlandók elmagyarázni, hogy ez a három alkotórész természetesen nem független egymástól, hanem úgy viszonylanak egymáshoz, mint "az ujj körme, húsa és csontjai". Gyakorlatilag azonban ezek az alkotórészek elválhatnak egymástól, egyenként is kiszállhatnak a testből, utazhatnak és más testekbe költözhetnek.
Az emberi lélek három alkotórésze: l. az igazi lélek, 2. a "továbbvivő" lélek, 3. a külső lélek. Ezek a "lelkek" voltaképpen az ember különböző fiziológiai tevékenységének "megszemélyesítői". Az első lélek nem más, mint a tudat, a második lélek a fajfenntartó erő és a magasabb fiziológiai funkciók hordozója, a harmadik pedig a vándorló lélek, amely részben a buddhizmus vulgarizálása nyomán került be ebbe a hiedelemvilágba.
Erre a harmadik lélekre jellemző esetet mesélnek az egyik evenki nemzetség tagjai: egy ember talált egy tükröt, belenézett, és a saját arca helyett egy öszvér képét látta benne. Ez az ő "külső lelke" volt, amely előzőleg nyílván egy öszvér testében lakozott. Ezek az evenkik azóta is keresték az olyan tükröket, amelyekben az ember a "lelkét" látja meg. Ez a külső lélek a félelem következtében is elhagyhatja a testet. Ilyenkor a test mély álomba merül, szinte élettelenné válik.
Íme, a félelem kiváltotta eszméletlenség magyarázata.
Az első lélek igen gyakran elhagyja a testet. Ilyenkor következik be a tudat elvesztése, az álombéli utazás, az első léleknek más ember vagy állat testébe való beköltözése stb. Ez tehát az önkívületi állapotok, hallucinációk és szuggesztív ráhatások magyarázata.
Halálos veszély fenyeget azonban, ha a második lélek távozik a testből. A mandzsúriai evenkik véleménye szerint ez biztos halál, hiszen ez a lélek az "életerő". Ilyenkor ez a lélek visszaszáll az anyaszellemhez, a lelkek elosztójához, aki egy újszülöttnek adja, vagyis az előző ember végérvényesen megszűnik.
Érdemes megjegyezni, hogy a természeti népek még fantasztikus képzelődéseikben is közel maradnak a természethez és a valósághoz: nem a személyiség túlvilági továbbélésében hisznek, mint az európai individualista kereszténység; az embert a természet részének tekintik, a halált pedig olyan fordulópontnak, amikor az alkotórészek új elosztásra kerülnek.
Ám mi történik azokkal a lelkekkel, amelyek nem "épülnek" be valamilyen emberi személyiségbe, nem lesznek egy ilyen lélek alkotórészévé? Ezek a lelkek megmaradnak "szabad" állapotukban, és tetszés szerint költözhetnek be bármilyen testekbe. Oda röppennek, ahová akarnak. Ezek
a szellemek már a természetfölötti világhoz tartoznak.
Nos, ezek után világosan áttekinthetjük, miként képzelték a sámánhitűek a természetfölötti lényekkel való érintkezést, illetve hogyan tükröződnek képzeletükben a különböző önkívületi idegállapotok. A szellem alvás közben háromféle módon költözhetik be a testbe:
l.A lélek eltávozik és utazik valahol, a lélek ott érintkezik a szellemekkel, közli tapasztalatait, a test beszél, miközben tovább alszik.
2.A lélek távol van, ezalatt helyébe egy szellem költözik, birtokába veszi a testet, a test beszél.
3.A lélek jelen van, a szellem belép a testbe, a lélek "gazdája" lesz; a test, miközben alszik, a szellem parancsára beszél.
Mindezek a magyarázatok azokra a "nem teljes" alvásokra vonatkoznak, amelyek közben az alvó ember beszél, énekel, mozog. Ez a jelenség, mint nem normális, beteg állapot, Európában is ismert, a hipnotikus álom és szomnambulizmus (alvajárás, "holdkórosság") formájában. Az előbbi a hipnózis jelenségei közé tartozik, az utóbbi pedig a külső agykéregben elraktározott és a normális embernél még tudattalan állapotban is inaktív, lezárt emlékek felszabadulása. Szibériában, a már említett körülmények folytán, ezek a jelenségek hozzátartoztak a normális állapothoz, és a természeti ember számára a "lélek" és a "szellem" fogalma nyújtott segítséget ahhoz, hogy erről szóló ismereteit kifejezze.
Mindehhez még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a sámánok hite szerint nemcsak az embernek van lelke, hanem az állatnak is. Arra nézve megoszlanak a vélemények, hogy az "első lélek" része-e az állatnak; mindenesetre az állatok lelke minden szabály nélkül beköltözhetik az emberekbe és viszont.
Ezen a ponton azonban már elérkeztünk az emberek és a szellemek viszonyához.

3. Szellemek és emberek

Sohase felejtsük el azt a különbséget, amely e sarki körülmények között élő vadászok és pásztorok gondolkodása és a mi gondolkodásunk között van. Az ő következtetéseik az objektív erők megszemélyesítésén alapulnak. Azok a fiziológiai tünetek, amelyek az öntudatlan állapotban végzett különböző tevékenységekhez vezetnek, az ő fogalomrendszerükben úgy jelennek meg, mint szellemeknek a testbe való beköltözése és ottani tevékenysége. Ez viszont nyilvánvalóan azon a szilárd meggyőződésen alapszik, hogy l.léteznek szellemek, 2.a szellem behatolhat a testbe, végül 3.a szellem a testben cselekvőképes.
A sámánhitű népek mindazt a pszichózist - egyedit és tömegeset -, amely az említett körülményekből, a nomád életmód követelte állandó alkalmazkodásból, az újabb és újabb életfeltételek megjelenéséből és az alkalmazkodás nehézségei keltette nyugtalanságból, valamint szexuális zavarokból ered, a szellemek beköltözésének tulajdonítják. (Megjegyzendő, hogy az ilyen pszichózisra hajlamos egyének túlnyomórészt a serdülőkoron éppen túljutott fiatalokból kerülnek ki, tehát olyanokból, akik még nem heverték ki a pubertás zavarait.) Megtörténik, hogy valamilyen okból valaki egyszerre csak kapja magát, kirohan az erdőbe, felmászik egy fa ágai közé és napokig ott marad, "nem tud lemászni", végül erőszakkal kell visszavinni. Az is megesik: látván, hogy senki sem megy érte, napok múlva mégiscsak lemászik és saját lábán hazatér. Mások sziklák közé ülnek, mások otthon maradnak, de arcukat hajukba rejtik, kiáltoznak és énekelnek. Ezeket a rohamokat általában félelem, tehetetlen düh, valamilyen felfokozott idegállapot vagy szexuális kielégületlenség váltja ki. Ezekre az esetekre rendszerint felfigyelnek az emberek, és úgy vélekednek, hogy az illetőt "megszállta" egy szellem. Akivel ez túlságosan gyakran történik meg, lassanként csökkent értékűvé válik a társadalom számára, mert feladatait megbízhatatlanul látja el; egyes esetekben, kiváltképpen, ha a termelésben középponti helyet betöltő személyről van szó, minden intézkedést megtesznek, hogy a "szellemtől megszabadítsák"; más esetekben pedig vagy megmarad ebben az állapotában, vagy pedig, mint látni fogjuk, sámán lesz. (Egyébként az ilyenek között több a nő, mint a férfi.)
A szellemek nemcsak a jelenségek magyarázatára jók, hanem egyéb előnyökkel is szolgálnak. A "szellem megszállta" ember sok mindent elérhet és kimondhat; a reménytelen szerelmes ilyen állapotban a vágyott személy tudtára adhatja kívánságait; ki lehet mondani sok olyasmit, ami józan és tudatos állapotban tilos. A "szellem" megszabadítja az egyént a társadalmi fegyelem kötelezettségétől, leveszi válláról az önuralom felelősségét.
A szellemhit tehát "ideológiai" igazolása annak az idegállapotnak, amelynek során az egyén elveszti az ellenőrzést önmaga fölött. Ez az idegállapot persze ragadós, és tömegpszichózissá válhat; ebben az esetben az egész közösség veszélybe kerül, mert egész életrendje megzavarodik. Ezt viszont ezek a népek szabályozással kerülik el, s a szabályozás eszköze éppen a sámán.
Igen sokféle szellemről tudnak az evenkik, mandzsuk, giljákok, szamojédek, altáji törökök és a többiek. Szelleme van a vadászatnak és szelleme van a tűznek; külön szelleme van minden betegségnek. Vannak szellemek, amelyek az alsó világban laknak, és vannak felső világiak. Már beszéltünk az evenkik fő gazdaszelleméről; a mandzsuk főszelleme, az életet adó omisi, kétnemű.
Rendszerint állat alakúak, de megszámlálhatatlanul sok az egyéb állatszellem, köztük az ősök szellemei. Amikor a sámán révülése közben meghívja a szellemeket, egyszer csak különböző állathangokat kezd utánozni. Ilyenkor a hallgatóság izgalommal veszi tudomásul, hogy megérkeztek a szellemek. Vannak rosszindulatú szellemek és vannak segítő szellemek; a sámán az utóbbiak segítségével űzi ki a betegségek szellemeit. Vannak gazdaszellemek, akiknek a sámán engedelmességgel tartozik, de vannak olyan szellemek is, akiknek a sámán a "gazdájuk", ő parancsol nekik.
Természetesen ez a sokféle szellem nem valamilyen meghatározott, állandó rendszerbe foglalt képzetkomplexus. A szellemek a körülmények szerint időről időre változnak. Egyes szellemek elhalványulnak, visszaszorulnak, mások előtérbe kerülnek, sőt, a többi néppel való állandó kapcsolat révén új szellemek is keletkeznek. Mert ebben a kulturális komplexusban nem a szellemek állandók, hanem az, aki a szellemek és az emberek között közvetít: a sámán. A sámán mint valami eleven transzformátor fogja fel magában az embereket és a szellemeket, alakítja át az emberit szellemivé és fordítva.
Ezért a továbbiakban azt vizsgáljuk meg, milyen helyet foglal el a sámán a sámánhitű népek világképében.

4. "Az első sámán"

Mióta vannak sámánok a földön?
A kérdést ezúttal nem a történelemnek tesszük fel, hanem a hagyománynak és a mitológiának. Most arra vagyunk kíváncsiak, mit tudnak erről maguk a sámánok és népeik.
A burjátok szerint kezdetben csak szellemek éltek. A nyugati szellemek jók, a keletiek gonoszok voltak. A nyugatiak teremtették az embereket, akik eleinte boldogan éltek, nem ismerték a betegségeket és a szomorúságot. Ám a keleti szellemek megirigyelték az emberek boldogságát, s ekkor meghonosodtak a földön a betegségek. Ettől kezdve megszűnt az emberek boldogsága. A nyugati szellemek segíteni akartak: elhatározták, hogy az embernek sámánt adnak segítségül.
A sast küldték le a földre, hogy ő legyen az emberek sámánja. A sas buzgón űzte, kergette az emberekből a rossz szellemeket, tanácsokat azonban nem adhatott, hiszen nem tudott beszélni. Ráadásul az emberek, akiknek fogalmuk sem volt a sas küldetéséről, nyilaikkal gyakran le akarták lőni. A sas minderről beszámolt a nyugati szellemeknek és kérte, hogy vagy emberi nyelven beszélhessen, vagy egy burjátot tegyenek sámánná. A sas ekkor a nyugati szellemek parancsára ismét leszállt a földre, s egy fa tövében meglátott egy alvó aszszonyt. Rászállt és teherbe ejtette. Amikor a keleti szellemek ezt megtudták, egyikük beröppent abba a jurtába, amelyben az asszony élt férjével. A szellem gyönyörű nővé vált, s arra biztatta a férjet, hogy űzze el magától a feleségét, hadd pusztuljon el az asszony magzatával együtt. A sas ekkor csőrével megragadta a gonosz szellemet és a tengerbe vetette. Az aszszony hamarosan megszülte fiát, ki a "Bölcs Fekete Sámán" (mergen hara bő) vagy "Felszentelt Fekete Sámán" (boholi hara bő) nevet kapta. A sas nemzette fiú lett tehát az első sámán.
Figyeljük meg ebben a mítoszban, hogy a sámán "eszméje" mintegy princípiumként, őselvként jelenik meg; a nyugati szellemek is csak egyetlen természetes megoldást tudtak a betegségek, vagyis a gonosz szellemek ellen: a sámánt. Ez arra mutat, hogy a sámán egyik legfontosabb feladata a gyógyítás. Ugyancsak figyelemre méltó a sastól való származás motívuma, amely nemcsak a burjátok mitológiájának sajátja. Az ősszibériai ketek egyik hagyománya szerint az első sámán maga a sas volt, a másik szerint a sas tanította meg az embereket a sámánkodásra. Ezt a sast mindkét esetben kétfejűnek képzelik el. S ámbár a giljákok körében ma már nem él ez a hagyomány, egykori meglétének bizonyítéka, hogy a giljákok a sast és a sámánt ugyanazzal a szóval jelölik. S ha egy harmadik népcsoporthoz, a törökhöz fordulunk, ott is ugyanezzel a hagyománnyal találkozunk. Az abakáni törökökhöz tartozó kácsok szerint a "fehér szellem" választja ki a sámánokat, ez pedig a Bürüt, vagyis a "Királysas" nemzetség szelleme. Azt a tényt, hogy nemcsak ebben, hanem más nemzetségben is születtek sámánok, az magyarázza, hogy a más nemzetségbe férjhezment asszonyok révén a sámántehetség elterjedt az összes kács között.
Miért a sastól származtatják a sámánokat? A sas valóban a leghatalmasabb és legerősebb madár, és röptének magassága azt a képzetet keltheti, mintha az egekbe repülne. Valóban a legalkalmasabb ős az egeken áttörő és világokat beszáguldó sámán számára.
A sámánság eredetére vonatkozólag azonban egy másik hagyománycsoportot is találunk. Hallgassuk csak, mit mesélnek a jakut sámánok:
"Fent, a kilencedik égben lakik a világ ura feleségével és gyermekeivel. Először megteremtette a világot és az embereket, majd az utóbbiaknak, hogy legyen gyógyítójuk a betegségben és oltalmazójuk a balszerencsében, sámánt adott.
A sámán teremtésekor az udvaron, az ajtóval szemben nyolcágú fát (tüspet turú, "fel nem dőlő fa") növesztett, amelynek ágai között fényes emberek - magának a teremtőnek a gyermekei - laknak. Ezzel egy időben a földön is növesztett három fát, és alájuk ülve elkészítette az első sámán valamenynyi sámáneszközét és megtanította, miként kell cselekednie az ember hasznára az ellenséges szellemekkel vívott harcban."
Nem ismerős-e ez a fa?… Lássuk csak a nanajok meséjét, ott is találkozunk vele:
"Kezdetben két ember élt a földön: Hodaj bátya és Mjamendi néne. Az ő származásukat senki sem tudja. Egyszer Mjamendi néne megszúrta az ujját s eleredt a vére. A földre hullott vércseppekből három ember keletkezett: egy férfi és két nő. A nőknek gyermekeik születtek, tőlük származnak mindazok, akik a mai napig is a földön élnek. Ebben az időben nem egy, hanem három nap volt. Nagy lett a világosság és a meleg. Mjamendi néne ekkor így szólt Hodaj bátyához: "Miért nem ragadsz íjat, miért nem lövöd le a felesleges napot? Vajon nem látod, milyen nehéz így élniök az embereknek?" Erre Hodaj bátya fogta íját, nyilait, felkapaszkodott egy magas hegyre és belelőtt az egyik napba. A nap kialudt. A következő nyilat a második napba lőtte. Az is kialudt. Ettől kezdve az emberek jobban szaporodtak. Végül már olyan sokan lettek, hogy szűk lett számukra a föld. "Hé, öreg, miért nem nyitod ki a másik világ felé vezető ajtót?" - kérdezte Mjamendi néne. Az öreg elindult az ajtó keresésére. Hosszas bolyongás után megtalálta és kinyitotta. Csakhogy ettől kezdve az emberek elvesztették halhatatlanságukat: a földön csak halmozódtak egymásra a holttestek, mert nem volt, aki temessen, hiányoztak a sámánok. Egy éjszaka Hodaj bátya álmában egy öreg szellem jelent meg és ezt mondta neki: "Sámánná akarlak tenni, hogy eltemethesd az embereket és elkísérhesd őket a másvilágra. Menj az erdőbe, keresd meg
a sámánfát, amelyen tükrök, harangocskák és szarvak nőnek. Válassz ezekből, amennyit akarsz, és sámán leszel." Reggel az öreg elment az erdőbe, hamarosan meg is találta a sámánfát, szedett a tükrökből is, harangocskákból is, szarvakból is, valamennyit zsákjába tette és hazavitte. Másnap éjjel a tárgyak megszólaltak: "Miért gyűjtöttél bennünket egyebe? Egymagad számára ennyien nagyon sokan leszünk!" Amikor az öreg kioldozta zsákját, a sámántárgyak kirepültek és a füstnyíláson át különböző vidékeken élő emberekhez szálltak, akik az egyes nemzetségekben méltóak voltak a sámáni tisztségre."
Nos, ez a sámánfa nem más, mint a "világfa", amelynek képzete jóval a samanizmus előtti időkben keletkezett, és megtalálható az indoeurópai népek őseinél is, sőt, ha visszaemlékezünk a paradicsomi történetre, a suméroknál is. (Egyébként a nanaj mondában éppen úgy az ősasszony biztatja fel az ősférfit a halált elszabadító cselekedetre, mint a paradicsomi történetben.) A sas képzete viszont a totemizmus továbbélése. A két hagyomány kiegészíti egymást: egyik az első sámán származását, másik a sámáneszközök elnyerését beszéli el.
S most újra föltehetnők a kérdést, ezúttal a történelemnek: mióta vannak sámánok? Honnan eredt a sámáni intézmény?
Ám mielőtt erre a kérdésre választ keresnénk, lássuk a "mai" (helyesebben: tegnapi) sámánokat.