DÉMÉTÉR ÉS HADÉS

Gaia, vagy Gé, a Föld, a világ anyai őseleme, mely létrehozza és táplálja az élőlényeket, kurotrophos: ő az, "aki felneveli az ifjakat". A földműves munkájának az évszakok szabályos váltakozásához kell alkalmazkodnia: a föld rendje megváltoztathatatlan törvényszerűséget képvisel. Gaia, a Föld és Themis, a "törvény" rendje ezért is összefüggnek, de azért is, mert a föld magántulajdonának a kialakulásával a földbirtokviszonyok rendezése követelte meg elsősorban a törvényeket. Ezt úgy fejezi ki a mítosz, hogy Themis Gaia leánya. A képzőművészeti ábrázolásokon Gaiának legtöbbször csak fejét, vagy legfeljebb felső testét látjuk a föld színe fölé emelkedni: Gaia kötve van eleméhez, benne van a földben, azonos vele.

A Földanya kettős vonatkozását: anyai mivoltát és a földből sarjadó élet biztosítékát a törvényesség kötelező rendjével együtt mutatja, de már az olymposi ragyogás dicsfényével körülvéve, Démétér istennő is. A "Földanya" ő is, de már nem a mozdulatlan és alaktalan föld maga, hanem a föld istennője, teljes személyiség, a föld áldásait és, rejtélyes erőit olymposi tökéletességben mutató plasztikus alak.

Homéros vallásában még nincs ugyan helye az Olymposon. A kenyéráldást és a föld embert gazdagító erejét ő is Démétérnek tulajdonította, de a két eposz (Ilias és Odysseia) cselekményét mozgató nagy istenek sorában nem szerepelteti. A kenyeret ő is "Démétér kenyerének" mondja, s a közös kenyéren élő emberek között már nála is bizonyos törvényes viszonyt létesít a kenyeret adó istennő. De Démétér ajándéka éppen a földhözkötöttség jele: a halandót az különbözteti meg az Olympos boldog lakóitól, hogy Démétér kenyerét eszi. "Széphajú" istennő, de "földi" (khthonikus) istennő. Egész mivolta a kenyéráldással függ össze, haja szőke, mint az érett kalász; később előforduló mellékneve likmaia, a gabonaszóró, de már Homérosnál ő választja szét a magot a pelyvától, mikor az emberek a szél ellen szórják lapáttal a gabonát. Egy mítoszát is említi Homéros; a halandó Iasiónnal ölelkezett boldog szerelemben a háromszor felszántott föld barázdái között, de Zeus megtudta, és az istennő halandó szerelmesét villámmal sújtotta halálra. Hésiodostól tudjuk, hogy Démétér és Iasión gyermeke Plutos. Ő a "gazdagság" istene, aki a bőségszarut tartja kezében és akit Eiréné, a "Béke" nevel. Mert a gazdagság a termékeny föld ajándéka, csak háború ne akadályozza és ne pusztítsa el a földműves munkáját.

De ha Homéros két eposzában csak a halandó emberek eledele, a kenyér volt Démétér ajándéka, már egészen olymposi vonásokkal lép elénk az istennő a sokkal későbbi ún. "homérosi Démétér-himnusz"-ban. Az istennő az olymposi gyülekezetbe tartozik, csak haragjában hagyja el az Olympost, de Zeus mindent megtesz, hogy vissza hívja az istenek közé. S itt már Démétér hatalmában áll halhatatlanná és örökifjúvá tenni a halandót.

E szertartásokon a beavatottak számára a halál titkait mutatta meg a hierophantés, a "szent dolgokat megmutató" pap. Hogy mi volt az közelebbről, amit láttak a boldog szemek, nem tudjuk megmondani. Beavatatlanok előtt titok volt, akik be voltak avatva az eleusisi misztériumokba, híven őrizték a titkot. Csak annyi bizonyos, hogy a szent cselekmény középpontjában Persephoné elrablása állt. Démétér leányát elrabolta a halál ura; az életet sarjasztó termékeny föld leányát az alvilág királya kényszeríti esküvőre, de ha magánál tartja is a terméketlen és kopár télen át, kénytelen visszaengedni anyjához az év egy részére legalább. A föld magába fogadja a magot, mint ahogyan magába fogadja a halottakat is, mert tavaszra új élet sarjad, a mag rothadása a televényben egyszersmind az új élet erjedése is, ezért Démétér jelenléte a földben a halál utáni életre is ígéretet jelentett. - Magát a beavatást, a legszentebb hittitkok megismerését, hosszú előkészület előzte meg. Akit ősszel beavattak, az már tavasszal részt vett egy előkészítő, beszentelő szertartáson, azaz keresztülment a beavatásnak egy alacsonyabb fokozatán. Eleinte csak attikai polgárok lehettek mystések, "beavatottak", később, mikor a görögség nemzeti egységének az öntudata kialakult, minden görög kérhette fölvételét, bebocsáttatását a szent "karámba", de a barbárok ki voltak zárva belőle. A beavattatás a halálon keresztül vitte új életre a lelkeket, a szertartáson az új mystés mellett a halotti fáklyát is meggyújtották és fejét betakarták, hogy láthatatlanná legyen, mint maga Hadés és mint az alvilág többi lakója. Hogy a halálnak ehhez az átéléséhez milyen szertartások segítettek, azt éppen oly kevéssé tudjuk, mint ahogyan nem ismerjük azt a vigasztaló tanítást sem, mely a beavatottak számára a halál gondolatát megnyugtatóvá tette. Csak azt tudjuk, hogy Eleusisben a beavatottaknak a halál után a beavatatlanokétól eltérő sorsot ígértek; ki keresztülment a misztikus halálon, az ismerte a halál értelmét és nyugodt lélekkel nézett elébe, tudva, hogy a halálban új élet kezdődik számára. "Boldog, aki ezeket látva megy a föld alá, az tudja az élet végét és tudja az istenadta kezdetet" - mondja Pindaros, Sophoklés szerint pedig "háromszor boldogok azok a halandók, akik ezeket a szent szertartásokat látva térnek Hadés világába, mert csak ezek számára van megadva, hogy ott is éljenek, mindenki másra ott szenvedések várnak".

A beavatottak Démétér anyai ölére tértek meg haláluk után, a beavatatlanok a halálnak ezt a szelídebb oldalát nem ismerik, csak az örök meghiúsulás kegyetlen világát, a sötét Hadés birodalmát, az alvilágot.

Hadés vagy Aidóneus, a láthatatlan isten, mélyen a föld alatt uralkodik, örök elszigeteltségben az istenek és az élők világától. Az ő sisakja láthatatlanná tesz, az ő birodalmába nem hatol napsugár, a földrengés idején maga Hadés is retteg, hogy felszakad a föld, és birodalma feltárul az élők szemei előtt. Más hagyományok szerint nem függőleges irányban - mélyen a föld alatt -, hanem vízszintes irányban - a messze nyugaton, amerre a nap lenyugszik - kell azt a mérhetetlen távolságot elképzelni, mely a holtak birodalmát az élőktől elválasztja. A kétféle elképzelés sokszor keveredik egymással, anélkül, hogy az ellentmondások kiegyeztetésére gondolnának: a halál nagy titkaival szemben sokkal tehetetlenebbnek érzi magát a hivő, hogysem az ellentmondó képzetek ellenőrzésére vállalkozni merne. Az alvilág bejáratát különböző helyi hagyományok a föld különböző nyílásaihoz, mély szakadékokhoz, sötét tavakhoz fűzték, némelyek szerint Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál van ez a bejárat, mások szerint "ahol a madár sem jár": az alsó-itáliai Aornos ("madártalan", latinosan: Avernus) tónál.

A halottak testéből eltávozó lélek a halott alakját őrzi, de testetlenül, mint az árnyék. A halál után az Akherón folyóhoz érnek a lelkek, Hermés pykhopompos vezeti őket odáig. Kharón, az alvilág révésze, csak azokat veszi csónakjába, akiket hozzátartozóik annak rendje s, módja szerint eltemettek. A temetés szokása különböző időkben és helyeken különböző volt, mégis a történeti görögségben a halottégetés uralkodott az elhantolás felett. A hamvakat hamvvederbe gyűjtötték, ezt esetleg eltemették és sírdombot hantoltak föléje. Akik vízbe fúltak, vagy akiknek a holtteteme más okból nem volt hozzáférhető a kegyeletes rokonok és barátok számára, azoknak legalább szimbolikus sírdombot emeltek hazájukban, ez volt a kenotaphion, "üres sír", mely Kharónt jobb híján szintén kielégítette. A halott szájába pénzdarabot, obolost tettek, hogy ki tudja fizetni Kharónnak a révpénzt. Az alvilág bejáratát háromfejű kutya, a Kerberos őrzi. Alvilági folyók gyanánt még Léthét, a "feledés" vizét említik (aki iszik belőle, elfelejti földi életét), valamint a Kókytost, a "jajveszékelés" folyóját, és Styxet, az alvilágot áttörhetetlen erővel elhatároló folyót, melyre esküdni a legszentebb, legmegtörhetetlenebb esküvésnek számított.

Hadés az alvilág királya, Persephoné a királynéja. Az ő uralmuk alatt élnek az alvilági lelkek, az örömtelen sötétben. "Inkább lennék a legutolsó napszámos, akármilyen szegény ember szolgálatában, mint király valamennyi halott fölött" - mondja Akhilleus lelke az alvilágba élve leszálló Odysseusnak.

De a misztériumokon kívül is volt vigasztalóbb tanítás a halálról. Az alvilági igazságszolgáltatás a bűnösöket kegyetlen büntetésre ítéli, de a jámbor emberek lelkei számára nyitva áll az út a Boldogok Szigete felé, vagy az Élysion asphodelosszal benőtt mezőire, ahol Éósnak, a Hajnalnak a szerelmese, Orión, a híres vadász űzi a vadat, és általában minden lélek halála után is régi kedvteléseivel foglalkozik.

A beavatottak számára boldog elnyugvás a halál, a beavatatlanok az alvilágban is örökké kielégítetlenek maradnak, rostában hordják a vizet és lyukas hordót töltögetnek; ez a misztikus tanítás a halálról. A misztériumokba való beavattatás telost, mindennek boldog "befejezését" ígéri, tökéletes kielégülést. Abban a vallásos felfogásban viszont, mely nem a misztikus élményre, hanem az igazságra, bűn büntetésére, jámborság jutalmazására alapítja a világ rendjét, ugyanez a mítosz más értelmezést kap. Az örök nyugtalanság, minden törekvés halálos meghiúsulása, az örökkévaló kielégítetlenség a nagy bűnösök tipikus alvilági büntetése. Danaos ötven leányát nagybátyjuk, Aigyptos ötven fia üldözte szerelmével. Danaos hiába menekült Libyából a Pallas Athéné segítségével épített hajón Argosba, a gyűlöletes rokonházasságtól nem tudta megoltalmazni leányait. Végül is tőrt adott mindegyiknek, hogy a kikényszerített nászéjszakán öljék meg férjüket. Úgy is történt, csak Hypermnésira kímélte meg férje, Lynkeus életét, mert gyöngéd szerelem ébredt benne iránta; ezért kettejöknek mint a hitvesi szerelem példaképeinek szenteltek utóbb templomot. A többire haláluk után rettenetes büntetés várt: Danaos férjgyilkos leányai, a Danaisok vagy Danaidák az alvilágban lyukas hordóba hordják a vizet örökké. Sisyphos, Korinthos egykori királya, ki, míg élt, az idegeneket meredek szikláról a tengerbe lökte, az alvilágban örökké visszagördülő sziklát hengerít a hegyre. Tantalos, a lydiai Sipylos királya, Pelops és Niobé atyja, Zeus kedveltje volt, és halandó létére az istenek lakomáin vehetett részt. De, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, saját gyermekét vágta le és tálalta fel az isteneknek. Az istenek felfedezték a szörnyű tettet, feltámasztották a szétdarabolt fiút és a kegyetlen apát megbüntették. Más hagyomány szerint az istenek lakomáiról elcsent nektárral és ambrosiával merte halandó barátait kínálni. Örök szomj és örök éhség lett a büntetése az alvilágban: térdig áll a vízben, de ha lehajol, szomjas szája elől szétfutnak a habok, fölötte gyümölcstől roskadó ágak, de ha utána nyúl, elérhetetlen magasságba emelkednek. Oknos kötelet fon, mely soha nem készülhet el, mert mire elkészülne, felfalja a szamara.

A legsúlyosabb büntetések színhelye gyanánt különben legtöbbször az alvilágnál, Hadésnál, illetőleg Hadés birodalmánál is mélyebben fekvő Tartarost említik. Itt szenved Tantalos mellett Ixión, a lapithák királya, Peirithoos atyja, ki Hérára merte a szemét vetni, amiért avval büntette meg Zeus, hogy örökké forgó tüzes kerékhez kötöztette. Itt szenvedtek a legyőzött titánok és Tityos, Gaia óriásgyermeke, kit Apollón és Artemis nyilai öltek meg, mert anyjukat, Létót, akarta bántalmazni. Örök kín a büntetése: máján szünet nélkül két keselyű lakmározik.